2014. december 17.

Mégis

a tekintet
az égre jajdul
s visszaszáll
a földre

fenn is
lenn is
halál vár
tudja mind
ki körbeáll
hogy nincs remény
a vas kemény
az ín szakad
és vér fakad
és nincs eső
és nem süt Nap
és nincs erő
és elhagynak
megtagadnak
s nem szakad
álszent arcunkra az ég
csak a föld rendül
e kiégett
aszott anyaöl
megszüli a fájdalmat
korán
túl korán
későn
túl későn
ezer s még ezer év
puha gyolcsa nem rejtheti
latrinába dobtuk
s visszatért
szemétre hánytuk
s visszatért
szomszéd küszöbére loptuk
s visszatért ajtónk elé
máig is ott kaparász
hosszú
álmatlan
éjszakákon
szép könyvekbe írtuk pedig
nagyra nőtt arany betűkkel
rácsaptunk ezernyi bőrkötéses fedélt
de hullakéken visszatért

a tekintet
az égre jajdult

„miért hagytál el engem?”

s visszaszállt
a földre

ezer meg ezer év után
mégis ugyanúgy
álljuk körbe

karddal
lándzsákkal
kalapáccsal
s szegekkel




Giovanni Bellini: Jézus bemutatása a templomban

2014. december 8.

A szabadság kötelékei
Tudjuk, igen, tudjuk: egy időre ez lesz a kijelölt helyünk az univerzumban. Tudjuk, hogy hazudjuk magunknak s másoknak: elhisszük, hogy csak egy időre, s nem időtlen-időkig, nem időtlen-idők óta… Úgy teszünk, mint aki komolyan hiszi.
Helyünk az Univerzumban
(a szerző felvétele)
Pedig nem emlékezünk már a kezdetre, az első percre, órára, napra, s a végét sem látjuk: csak a végtelen hullámzást érezzük, a napszakok lassú ritmusát, a fény áradását-apadását.

Látóterünkbe-be-beúsznak tárgyi kísérőink e lassú lebegésben: a vészcsengő, a tápszeradagoló gép áramátalakítója a konnektorban, az infúziós állvány, rajta kisebb-nagyobb műanyag flakonok, az orrba-szájba-vénába vezető csövek, a húgyhólyagkatéter sárga gumirésze, a hasfalból meredező dréncső kegyetlen személytelensége, s zacskók, zacskók, testünk művi kiterjesztései, melyeket a vécébe is cipelünk, ahol némi tanácstalan topogás után a földre dobjuk őket, mert csak két kezünk van, s a wc-deszkát is le kell hajtani…
A tárgyak nem ámítanak:
társunk immár az Infinity, a Végtelen...
(a szerző felvétele)
Csendesen fekszünk a szobánkban. A csepegtetés, „csepp-etetés” ideje van, mindannyiunkra rákapcsolták az infúziót, vérünkbe szivárognak a sóoldatok, antibiotikumok, fájdalomcsillapítók, táp- és kábszerek… Szorgos kezek gondoskodnak ellátásunkról. Az első néhány perc nyugodtan telik. Torkunkban fel-feltorlódnak a vegyszerek fémes ízei, amint lassan szétszivárognak a sejtek között: szemünkből könny helyett már Tienam és Clion folyik, szánk szikkadt barlangját nyál helyett a gyógyszerek keserű habja önti el, nyelni sem tudunk, csak forgatjuk nyelvünkkel a furcsa aromákat…

A mennyezetet fürkésszük közben, mert így legalább nem szédülünk, aludni pedig úgysem tudunk. Oldalra tekintve látjuk: szobatársaink ugyanígy, le- és bekötve feküsznek. Egyre többször szegezzük tekintetünket az infúziós palackokra, melyek nagyon lassan ürülnek – soha nem is fogynak ki talán. Az infúziós állvány ridegen magasodik fölénk, mint rabságunk kegyetlen őre, szabad emberi mivoltunk legfőbb ellensége… Merev sülthal-szemekkel számoljuk a cseppeket, a bátrabbak közülünk gyorsítanak az adagolón, hogy minél előbb megszabaduljonak…


A valódi szabadság – a test és lélek egészsége, szabad mozgása és áramlása – olyan elérhetetlenül távolinak tűnik, hogy a hozzá vezető utat segítő eszközöket, szereket démonizáljuk s tesszük meg szabadságunk legfőbb gátlóivá. Megszabadulnánk tőlük, mielőbb, hogy e pillantanyi szabadulás adta ál-szabadság érzéséből meríthessünk egy kis erőt, hitet, mielőtt újra le-és bekötnének minket.


S újra csepeg az infúzió. Ébredve a szabadulás rövid illúziójából, egymásra nézünk: hátha megpillantjuk a másik beteg kiégett tekintetében azt a távoli, tompa csillogást, aminek már a nevét is elfelejtettük, s mégis, mégis úgy vágyunk rá…

(A szerző felvétele)