A szabadság kötelékei
Tudjuk,
igen, tudjuk: egy időre ez lesz a kijelölt helyünk az univerzumban. Tudjuk,
hogy hazudjuk magunknak s másoknak: elhisszük, hogy csak egy időre, s nem
időtlen-időkig, nem időtlen-idők óta… Úgy teszünk, mint aki komolyan hiszi.
 |
Helyünk az Univerzumban
(a szerző felvétele) |
Pedig
nem emlékezünk már a kezdetre, az első percre, órára, napra, s a végét sem
látjuk: csak a végtelen hullámzást érezzük, a napszakok lassú ritmusát, a fény
áradását-apadását.
Látóterünkbe-be-beúsznak
tárgyi kísérőink e lassú lebegésben: a vészcsengő, a tápszeradagoló gép
áramátalakítója a konnektorban, az infúziós állvány, rajta kisebb-nagyobb
műanyag flakonok, az orrba-szájba-vénába vezető csövek, a húgyhólyagkatéter
sárga gumirésze, a hasfalból meredező dréncső kegyetlen személytelensége, s
zacskók, zacskók, testünk művi kiterjesztései, melyeket a vécébe is cipelünk,
ahol némi tanácstalan topogás után a földre dobjuk őket, mert csak két kezünk
van, s a wc-deszkát is le kell hajtani…
 |
A tárgyak nem ámítanak:
társunk immár az Infinity, a Végtelen...
(a szerző felvétele) |
Csendesen
fekszünk a szobánkban. A csepegtetés, „csepp-etetés” ideje van, mindannyiunkra
rákapcsolták az infúziót, vérünkbe szivárognak a sóoldatok, antibiotikumok,
fájdalomcsillapítók, táp- és kábszerek… Szorgos kezek gondoskodnak
ellátásunkról. Az első néhány perc nyugodtan telik. Torkunkban fel-feltorlódnak
a vegyszerek fémes ízei, amint lassan szétszivárognak a sejtek között:
szemünkből könny helyett már Tienam és Clion folyik, szánk szikkadt barlangját
nyál helyett a gyógyszerek keserű habja önti el, nyelni sem tudunk, csak
forgatjuk nyelvünkkel a furcsa aromákat…
A
mennyezetet fürkésszük közben, mert így legalább nem szédülünk, aludni pedig
úgysem tudunk. Oldalra tekintve látjuk: szobatársaink ugyanígy, le- és bekötve
feküsznek. Egyre többször szegezzük tekintetünket az infúziós palackokra,
melyek nagyon lassan ürülnek – soha nem is fogynak ki talán. Az infúziós
állvány ridegen magasodik fölénk, mint rabságunk kegyetlen őre, szabad emberi
mivoltunk legfőbb ellensége… Merev sülthal-szemekkel számoljuk a cseppeket, a
bátrabbak közülünk gyorsítanak az adagolón, hogy minél előbb megszabaduljonak…
A
valódi szabadság – a test és lélek egészsége, szabad mozgása és áramlása –
olyan elérhetetlenül távolinak tűnik, hogy a hozzá vezető utat segítő
eszközöket, szereket démonizáljuk s tesszük meg szabadságunk legfőbb gátlóivá.
Megszabadulnánk tőlük, mielőbb, hogy e pillantanyi szabadulás adta ál-szabadság
érzéséből meríthessünk egy kis erőt, hitet, mielőtt újra le-és bekötnének
minket.
S
újra csepeg az infúzió. Ébredve a szabadulás rövid illúziójából, egymásra
nézünk: hátha megpillantjuk a másik beteg kiégett tekintetében azt a távoli,
tompa csillogást, aminek már a nevét is elfelejtettük, s mégis, mégis úgy
vágyunk rá…
 |
| (A szerző felvétele) |
