Téli éj 

Egy perc volt akkor az Idő,
szívek sötét kamráin át ballagott:
egy pillanat, mikor fal nézett falat:
a csend jelet vajon hol hagyott..?

Sárga volt a Semmi: talán lámpafény,
vagy fáradt szárnyak hímpora…
Ránk zárt minden ablakot a Hold,
s ködlepelbe bújva tűnt tova.

Percbe fagyva Múlt, Jelen, Jövő.
Apám ráncok mélyén hallgatott.
Kuvik kiáltott kinn, a télsötétben.
„Csak egy madár, fiam…”

Pillanat, mi megfagyott…

Téli éjbe roppant a táj,
s az Idő szívünkből kilépve
ajtót tárt a téli éjre.

Apám azóta – s már rég – halott.

A szerző felvétele

 Esteledő 

jövőre már
bodzába, csalánba fúl
a tetőtlen tanyarom
s jövendő teleken hókupac sem jelzi majd

még tombol a nyár
s az aratás régmúlt öröme rezeg tova
a déli harangszó idején

csupasz falak között
vérszegény árnyak kaszálnak
faltól-falig
reggeltől estig
árnyék-pengék suhannak sosemvolt padlón
s metszenek tőben
mindent, mi elmúlt, de napvilágra törne

az éjjel fémsúlyú csendje élezi újra
a fásult, csorba éleket
s másnap araszolnak az árnyak
az éhhalál küszöbéig
a keleti fal felé
és vissza
a szomjhalálon túl
a nyugati fal felé

reggel egy kortynyi pacsirtahang
sem frissebbek
sem fáradtabbak
délben ha kondul a távoli harang
sem frissebbek
sem fáradtabbak
kaszálnak tovább
faltól-falig
míg
nem sóhajt már a föld elmúlt szavakat
míg nem rezdül már
délibáb-alakok
kalapjának emlék-íve
s nem látja már senki
hogy egy régvolt kéz
asztalra teszi
és csendes estét rajzol
a szeletnyi kenyér köré

A szerző felvétele