Versek a fiók mélyéről
Versek a fiók mélyéről 1.
Színek a síneken
Fekete voltam, s kék az ég…
Vagy fordítva..? Nem tudom.
Hisz oly’ rég álmodtam
gyár-piros ablakot.
Ma sápadt-sárga
a hajnali üzemkész állapot,
s nem lobog az ablakok mögött kohóláng.
Léhán kószálnak benn, kik megöltek már minden állatot.
Tálkáikból ha kifogy az alvadtvérszín pörkölt:
mohón ránk vetik magukat,
hisz enni kell,
a földből megélni nem lehet…
Bíbor voltam..?
Vagy az alkony színeit s leszálló porát hordtam rendületlenül..?
Nem tudom.
Aznap nem lett este:
mi lett? - nem emlékszem.
Hisz oly rég álltam azon a sehol-mezőn,
katángszirmokat tépve…
Kék voltam hát, s fekete az ég..?
Csakis így lehetett.
Akkor tűntem el.
Sínen vagyok azóta is. Kósza ragyogás:
szivárványszínben játszom a fényes acélon.
Előbb a hang,
majd az árnyék,
s jön
maga a vonat is.
Versek a fiók mélyéről 2.
Versek a fiók mélyéről 3.
A lépés
Végül
mozdulsz:
roppan talpad alatt
s hasad a hajnal
résnyire
Versek a fiók mélyéről 4.
Ma éjjel
riadt egekre harsan
a démoni zene
zajt falnak a lófogú falók
az egek alatt
falnak
a falók
fekszik a földet hanyatt
a terhesen teltek
szülnek a vérrel fakadók
a csend sebében
szülnek
a fakadók
Versek a fiók mélyéről 5.
Végül
irányt vesz
végül
a csend:
átfáj koponyámon
Versek a fiók mélyéről 6.
Az a nő
(Arnica montana)
Valamit mindig cipel,
akár egyedül megy,
akár másvalakivel.
Illata mint a hűvös hegy-
tetőről leszálló szélé:
vele mintha halódó árnika
illatát vélné
érkezni az ember,
a növényét, mely magányában
virág lenni sem mer
már.
Versek a fiók mélyéről 7.
Az éj fekete máza
Az éj fekete máza a csendbe dermedt fákon.
Mi az a bozótban..? Ölne, hogy így vinnyog? Csak jönne már... Fegyverem oda.
A vadászon vajon mi múlik? Préda maga is, karmazsinszín fogak,
éjben zizzenő golyók martaléka, átlőve, ím, összerogy a vászon
portyázóruhában...
Kémlel a Hold. Átlüktet a fény. Sugárbillog testemen, parázsló... Nincs remény.
Bogárszárnyak törmeléke csörren. Vércsík-nyomon ha mozdulok: a férgek is
mozdulnak a földben.
E fák között tegnap mint vágyott ligetben jártam, tulok, gazella, mézmadár
honnan még el nem költözött; nádmag-kása volt ételem, kosbor és vadmurok...
S most... Hanyatt a sárban, éhezem.
Lágy rögöt markolok: alvad már a vér.
Fájdalom-tűn fordulok, mint átdöfött lárvalény.
Az ősfák lombszűrte közönye sötét lé, rámcsorog.
Miféle tintafák alatt vagyok..? Dőlnek..? A Hold lebeg tova..?
E morgás, csörtetés körül... Nem alszom el..? S csend sem lesz soha..?
Nincs megváltás.
Ennyi. Kész.
Reggel majd közel hajol – buzgó, hű szanitéc – az ostoba halál.
Ennek vége... – mondja. – Kár..!
S méla nyálat csorgat szemem jegecébe.
Versek a fiók mélyéről 8.
Ébredve
A szőke lány álmomban Ajkára utazott. Újból
kilépett hát belőlem, akár a pőre csont
a parázson kínnal perzselt, kesernyés húsból.
Bőrére a fény azonnal vakító mázat vont.
Mint ki szédül, állt a peronon. Engem álmodott talán?
Ébredve hogy otthagytam, eldőlt-e, szikrázó port
szórva szerte, akár az elejtett, mattkemény porcelán-
baba, s vajon szilánkos ajkait porral hintette be
a gyors halál
kormozó hava..?
Versek a fiók mélyéről 9.
Ez a hang
Ez a hang ismerős. Ki beszél..? Ki kiált..?
Csak a szél, csak a szél.
Rekedten ordibál: jön a tél, jön a hó!
De mi igaz? Mi hazug..?
Ugyanaz, ugyanaz.
Éhezem. Nem tudom, mit eszem.
Fúj a szél, kabátom felveszem: így is ér.
Elered az eső. Kicsit ér minden csepp:
mind ígér, csak ígér.
Rám mered a sötét, hideg arc: november.
Csendes harc odakinn.
Idebenn az ember nem üvölt. Búcsút int.
Ez a vers belehal.
A nyers avar betakar.
Csak a szél, az beszél.
Csak a szél,
csak a szél.
Versek a fiók mélyéről 10.
Ki az..?
Testnyi rés az Ég és Föld között:
az ÉN.
Vagyok.
Fénybe öltözöttek vonnak kört körém.
Angyalok..?
Részegen talált e súlytalan sereg.
Egy perc az életem csupán:
felizzik,
lepereg.
Fanyar füst száll szerte-széjjel.
Benn a parázs ÉN vagyok..?
Ki fut tova s hová, ma éjjel..?
Ki az vaj’, kit elhagyok..?
Fény sehol:
már rég
kioltva.
A vaksötétben ki üvölt..?
Föld az éggel összevarva.
Férc-lyukon át szél süvölt.
Versek a fiók mélyéről 11.
Szótár
AVARFUTÁS
Könnyed,
neszező futás.
Kipirul
az Űzött arca, s e bőrparázs fényében felragyog az Üldöző páncélügetése. Az
Űzött torpanása a tisztáson: dac és megadás. Az egeket mossa a kezdődő harc
íze. Füst száll tétován az egymásnak feszülő testek fölé, s lendül, akár a
zászló, mikor a zászlós – már holtan – a csatatér porába hull.
ÁRNYÉKLOBBANÁS
A
por-töltetű augusztusi délutánok vakfehér vásznának elsötétülése.
A
reggel és a délután súlyának aránytalansága felborítja valóságunkat: égre
meredő pereme alól lobban ránk az alkonyi árnyak sötét-hűs vászna.
ÁRNYKERESZT
Holdfényes,
álmatlan éjeken az ablakból a padlóra vetülő, változó perspektívákban
mozgó, sötét jel.
Egyszer
feszület, másszor a Megfeszített kiáltásának írásjel-szerű árnya.
BÉKAKUPORGÁS
A
két hatóerő (vonzás és taszítás) pólusváltása.
Megnyugvás
e pillanatban: befelé figyelünk már, az ugráskényszert megelőző remegésre.
CSISZOLT
TÉR
A
tér második síkja, az első sík égre vetülő tükörképe.
Felkiáltunk,
de válaszul csak fényt kapunk, amely földre szegezi árnyunk. Az áprilisi utcák,
a futás a szikkadó járdákon, a hempergés a szalma aranyán, a délzászló lobogása
tavasszal – mindez e térben történik.
DÉLZÁSZLÓ
A
levegő lobogó selyme, őrangyalunk könnyű lehelete. A súlytalan seregek
vonulását köszönti felettünk.
EMELT
TÉR
A
térsík fénnyel kiemelt része.
Az
egyszerű lét papjaivá válunk mind e ragyogó oltárok (színpad, ágy,
vacsoraasztal), e bálvánnyá magasztalt síkjaink körül. Ha eléjük járulunk, az
eleven, lüktető áhítat feledteti az e terek mögött lappangó veszélyt.
ÉGVONALAK
Káprázat.
Felszédülés
okozta csíkozás az égbolt kékjén, az ölelés árnyának mozgásterét határoló
rácsozat. Nem örök: szempárában oldható.
FALKEHELY
A
beszűkült lét ólomszínű edénye.
Míves,
zárt fedelén porlódva omolnak az időtömb hulló rögei. Az alvó: kuporgó
gyöngyszem e kehely alján – álmai oldódnak s színüket veszítik a méregsűrű
örvénylésben.
FÉNYSZOMJ
Erőtlen
lebegés az árnyéklobbanásban, ütközés az elmúlt együttlét kellékeivel, melyek
között magunk is kihúnyt emlék vagyunk csupán, s szemünkben a fényszomj vak
dühe.
HALÁL
FÉNYEI
Fények
a küszöbön túl, mikor átbukunk a rejtett ajtón.
Mint
egy üstökös szétrobbant, kemény magja: tudatunk gyémántrögei fényt lobbantanak
a halál szintjein. Az első szint süket dübörgés, fénye vakfehér. A második
szint őskemény, fénye, a tűhegynyi villanás, átlövell a szón: „fájdalom” –
amely itt, múlásában kapja értelmét. A többi szint fénye dermedt jéghártya:
lényegük a roppanás. Megmérettetünk e zúzott zajban: balra a gyémánt, jobbra a
ragyogás...
IDŐJEL
Hasadás
a csend burkán: a csiszolt tér fénylik át e résen.
Fényében
felegyenesedhetünk, s dönthetünk: mozdulatunk kezdet-e, vagy átrendeződő
állapot.
IDŐRÖG
Az
idő tömbjének töredéke.
Aranyfényű,
tenyérrel mérhető rögöcske, mozgásban: húnyóban, gyulladóban.
IDŐTÖMB
Az
éj talajába süppedt, tömör, nemesfém tömb.
Nem
karcolhatja a fájdalom gyémántkése, s lepattannak róla a cselekvés célzott
lövedékei. Öntörvényű létére jellemző a rögomlás, de e rögök nem hordozzák az
anyatömb lényegét, hisz változók (húnyók és gyulladók): porrá málnak a tenyér melegében.
ÍGÉRT
JEL
Erre
az oldó jelre vár itt minden. A sereg soraiból neszek hallanak ki, horkannak a
lovak, feszülnek a zablák. Az arcokon vasak, csatok, fegyverek tükörfénye, s a
jel előtti csenden átüt a hideg verejték... Az angyalok vértelen mosolya
azonban rejti még a majdan intőt.
Ha
feltárul a kapu egyszer, a roham elsöpri e kettőt – a Mosolygót s a Fénylőt.
Átvágtatnak majd a hadak az elsötétülésen, a dübörgő ég korma ránk szitál, s
mi, kik e jelre vártunk, állunk majd vakon, kihull a kard kezünkből, s ruhánkra
fröccsen a sár.
ÖLELÉS
ÁRNYA
Az
égvonalakig rettenő, s onnan ernyedten visszaszárnyaló madár röptének érintése
arcodon: tenyérnyi foltja elhalványul a fegyverragyogásban.
ÖLÉSTERV
Verejtékcsíkok
vér-vértezetben küzdő testemen.
Húnyt
szemmel, ujjal érintve olvasod e jeleket. Felsértik ajkadat a kulcsszavak, s
elvérzel tervem ezüstfonatában. Jajszavad oldó szóvarázs: fegyverem tündököl e
ragyogásban.
PÁRHARC
A
csatavesztés művészete.
A
párok mozgásának koreográfiája szerinti közelítés-távolodás, körkörös futás és
kifulladás. Az Üldözött megpihen az Üldöző karjában, s a riadt vadász egyetlen
fegyvere, a vakfehér félelem, élét vesztve hull űzöttje vállára. Sebző e
harcban az ujjbegy-érintés: a serkenő vér cseppnyi tükrében minden szó felragyog.
Túl nagy e harc kiszabott mezeje: az ölelés madárnyi árnya észrevétlen múlik
el.
PILLAFONÓDÁS
Ernyedés
az álmos lét szobamelegében.
Az
utolsó gyöngyszem az ébrenlétre fűzött események füzérén, az időrög porrá
omlása, oldódás e húnyó szitálásban.
PILLASZIKRA
A
pillafonódást zavaró feszültség kisülése.
Egy
emlék tűhegynyi izzása és kihúnyása, a múló pillanat negatívja a zárt szemhéj
vörös vásznán.
PORTÖLTET
A
perzselt augusztusi utak nyári záporban vak füsttel puffogó pora.
SÚLYTALAN
SEREGEK
A
reggel ékszerdobozából az égre kaptató lovasok.
Könnyed
galoppjuk fűborzoló szele arcokat fényez. Angyalunk szelíd unszolására magunk
is utánuk indulunk, a mosolyával ígért cél felé.
SZEMPÁRA
Kemény
vonalakat s az emlékek mészhéját oldó, könnyű áramlás, vágyaink talajvize,
rejtett tó a lélek sivataga alatt, melyben kényszerű fürdőt vesznek
szeretteink.
SZOBAÉJ
Éj-élményünk
meghatározó elem.
Csordultig
telik vele szobánk, e lassan forgó falkehely. Sűrű közegében nem terjed a hang,
s erőtlenül fullad el minden kibocsátott fény. A benne alvók testére egyetlen
jel vetül: az árnykereszt.
SZÓPARÁZS
Derengés
a vesztett csaták alkonyában.
Összekotort
szavaink önsúlyú izzása. Pihenés, béke, ernyedő görcsök, felmutatott
vércseppek. Elhallgatott mozdulatok éledése a verejték hűlő sós szagában,
pillaszikrák röppenése.
SZÓSZAKADÁS
Az
írásba roppanó szóközök.
A
világűr fekete lyukaihoz hasonló, ám azokkal ellentétben vakfehér vákuum,
melynek peremén értelmetlenné fakuló szavak omlása figyelhető meg. Élőbeszédben
is észlelhető, de ekkor a beállt csendben nincs mozgás: általános a dermedés.
SZÓVARÁZS
Ha
párharcunk elcsitul, s a dúlt tér agyagig koptatott földjére roskadunk, hol a
szóparázs hunyorgó melegében testemre forrnak sebeid: mindez szóvarázs.
A
reggel oldja e kötést, egymás erejét kémleljük újra, s már élezzük fegyverünk,
párharcra készen, talpig vér-vértezetben.
SZÓZÁR
Visszhangtalan szavaink kattanó bilincse
ajkunkon. A kulcsszó felvérzi, ha megszólal, kedvesünk ajkát.
TÉRSÍKOK
Életterünk
rétegeződése.
Békaperspektívában
kuporogva, testünkben az ugrás kényszerével, kétirányú lehet a mozgás: a
kitörés íve felfelé, s lefelé a zuhanás horzsoló egyenese. A két erő: a vonzás
és taszítás. Az elrugaszkodás csúcspontján ragyogás, a zuhanás végpontján
roppanás.
Fel-le
csapódunk e síkok között, s a mozgásunkat arasznyira eltoló oldalszél a levegő
kiáramlása csupán fullasztó terünkből.
TÜKÖRRÁNC
A
halál mélyrengéseinek felszínre kirajzolódó törésvonala. Képtorzító hiba az
ébrenlét csiszolt lemezén, s repedés az álom síküvegén.
VAKFEHÉR
Túlfűtött,
a végletekig kiélt színek átütő erejű villanása egünkön. Belső tájainkon a
fájdalom lobbanását kísérő jelenség. Ez a legszelídebb a halál fényei közül.
VÉR-VÉRTEZET
Szikkadó
vér az összeverekedett gyermekek arcán, párolgó haragjuk salakja, mely nem
mosható le többé. E páncél kétes védelmébe bújva vesszünk számba nyert és
vesztett csatáink zsebnyi kacatját.
ZÚZOTT
ZAJ
Fényszilánkok
és hangtöredékek végleges, dörrenő átrendeződése a halál pillanatában. E
mélyrengés felszíni jele a tükörránc.
Versek a fiók mélyéről 12.
Csujjogató
barna avar
elmezavar
halrudacska szuper fischli
szürke macska fehér pisti
kézre került
jómadár
a MI LENNE ne volna már
élek égek mégis félek
hálni jár belém a lélek
pemetefű elejtett tű
szénában ágy lapostetű
úti kurva sétány murva
a sok kanyar balra-jobbra
piros csucsor édes-fanyar
beléndektűz
széttört csupor
szép lány haja
szomorúfűz
nadragulya bódító
elmezavar hódító
szuper fischli halrudacska
barna avar szürke macska
árnyékmoha ez a lélek
ide s tova minek élek
hangszer nélkül
fúló lélek belekékül
beleőszül
mohásodik
algásodik
párásodik
parásodik
paraszemölcs bodzalevél
nekem ne tölts
jön már a tél
fönt is lent is köntös nyílik
égre-földre új hír hírlik
jaj de jó
hull a hó
hulla-hónalj borotválva
nől még így is
nől a szőr
lúdbőrzik ám
még a bőr
jaj
csókolom hát elmegyek
jó napot hát nem leszek
fekete lyuk
csalfa semmi
mégis olyan nehéz
menni
Versek a fiók mélyéről 13.
Futok...
Futok, hajszolom
az időt,
mi szembefordul s félrelök,
mint sarki nőt az, kinek
se pénze, se kedve már
hozzá...
Rongyaimat hiába rázom,
hiába sminkelek
poéta-arcot,
hiába biztat
magamfajta kurva,
meddő létem nem ragyog.
Elárulom magam,
arcról-arcra mindent
elhagyok. Surrog a murva-
kő, elhal a lélek könnyed lépte,
kéjenc sem követ már:
sliccbe markol és vizel
az éj közepébe.
Versek a fiók mélyéről 14.
Rázva ráz
rázva ráz
holmi lázas kór
csikorgó csontok között
fekszem
menni kellene már tovább
de hisz
alig is lélegzem
lenyeltem mindent
mi nyelhető
jártam
magam-ásta temető vermein
követve
csiga-nyomot
kötöttem mi köthető
lógtam kötélen
mint bomlott csomó
lazán
hullakéken
és az idő
ó az idő
rázva rázott akkor is
maradt hát még
épen borda
temetetlen
kutyakoncnak
bokorba vetve
s gyalázatos csokraikkal
hiénák
állnak körül
nevetve
