Fellobog a tűz.
Az arcok, húsvéti asztalok:
megemelve mind, akárha óriás, meleg tenyéren.
Viaszosvászon lejtők,
gyűrűző húsleveszsír-karikák.
Az árkokban kései hólé folydogál.
Pillarebbenésnyi árnyék:
fecskénk emléke sarlóz át az égen.
Álmodunk.
Néhány nap, s valóban fölénk feszül
szárnya - az angyalok íja,
ajzottan, kormoskéken,
s leszáll, vidáman csivog.
Akkor sem mozdulunk.
Tovalebben, röpte íve: üzenet...
Ám olvasatlanok az égre írt jelek.
Mégis: cikáz, rajzol és teremt:
és lesz sárfészek, toll, pihében tojás,
lesznek legyek, perzselt nappalok,
szivárgó, hűvös alkonyok,
lesznek szájaló fiókák, fák és szúnyogok,
nyár lesz, hajnali ének a drótokon, harmatcsillogás,
lesznek fürkész gyémántszemek,
kihűlt égre nyíló szeptember-reggelek,
lesz fáradtan redőző hártya a gyémántszemeken,
gubbasztás, fecskemellnyi hallgatás
a szárnyak zárójelében,
s lesz végül
egy dobbanás
a madárcsontok ketrecében...
Akárha dörrenésre,
ki asztalnál ült, ébredve
mind feláll,
s eszét vesztve kiabál.
Hiába.
Hol madarunk elenyészett:
az égből
már csak hamu száll
minden arcra,
kézre,
asztalra
s a földre.
 |
| A szerző felvétele |
