Nyári fénykép

Alig foglalunk helyet a piros-fehér napernyő árnyékában, máris ott terem a pincér. Megigazítja az asztalterítőt, odébb tolja a sótartót, felcsippent valamit, valami mást lesöpörint, majd fölénk magasodik: jó napot kíván. Kiművelt hangon üdvözli a vendég hölgyeket, vendég urakat! E ragyogó időben mit óhajtanak parancsolni..?

Míg felveszi a rendelést, alkalmunk van véleményt alkotni róla, gyors vonásokkal felvázolni tudatunk lustán lobogó vásznára, hogy azután hagyjuk magától elenyészni, fakuló árnyként eltűnni, mint egy illékony szellemet, melyet kedvtelésből idéztünk meg, s unalmasnak találtuk mi, kik elteltünk már a nyár harsányabb színeivel. Ám a szellem nem mozdul...

Minden a helyén van, olajozottan működik, a maga idején történik, mégis zavartan pislogunk egymásra, s szemlesütve motyogjuk, hogy „kávé, ásványvíz”, majd kényszeredett mosollyal elhallgatunk. Pedig a pincér nem tesz semmit, amit egy pincér ne tehetne ilyenkor: jegyzetel csupán kis noteszébe.

Szép, magas fiú. Érzéki ajkai körül kékre borotvált bőr. Szeme is kék. Régen középiskolás barátnőink sóhajtoztak e fekete hajú, kék szemű, kemény fenekű, ruganyos léptű férfiakért... Nőinkre lesünk most is, ám ők unottan cigarettáznak, hagyják arcuk előtt lebegni a füstöt, s tekintetüket eltompulni a füst mögött, kihúnyni hagyják minden fényüket, porhadni szépségüket, szürkévé, csomóssá silányulni arcukon a bőrt... Összerezzenünk, s ismét a pincérfiúra nézünk, darabos, csontos testén a szűknek mutatkozó pincérkabátra. Az itt-ott már bogárhát-zöldre kopott, fekete szövet alatt laza, fiatal, porcos ízületek dudorodnak. Mintha szemünk láttára is nőne..! Tekintetünk nem képes egységes egészbe foglalni, hátrébb húzódunk hát kissé, majdhogynem hátra hőkölünk, mintha attól tartanánk, hogy feszülő, zöldben játszó zakója hirtelen reccsenve szétfeslik, akárha egy fényes-fekete lárvaburok, és kibújik belőle a pincér valódi, bávatag, hatalmassá duzzadó bogár-lénye, s asztalunkra mászva kibontogatja, megszárogatja iszonyú végtagjait, szárnyait, majd dülledt szemű lepkearccal az égre mered, testén remegés fut át, és potrohából az asztalra préseli lárvaléte salakját, azután nekirugaszkodik, s tányérjaink csörömpölése közepette szárnyra kap, hogy ne térjen vissza soha, soha többé...

Hozza persze, rendre, a kávét, ásványvizet, és máris távolabbi asztaloknál látjuk készséges alakját... Hallgatagon ülünk, elnézünk egymás mellett, a tó felé..

Csendben ringanak a nyár lomha hullámai, hullámzani látszik a forró levegő is, közelíti-távolítja a vitorlásokat, a túlparti hegyeket, hangokat hoz és kap fel újra, egybemos tavat, fát, aszfaltot, napernyőket, s a nyár lassú örvénylésében megáll az idő. Ott maradunk mi is, örökre, akár arcunk előtt a mozdulatlan füst, mint kávénk alvadt feketéje, mint távolba meredő barátunk szemében egy felhő keserű, immár örök-mozdulatlan árnyéka, mint a napernyő pirosának visszfénye a mögöttünk fagylaltozó gyerek arcán, mint egy kiáltás, mely sirály-alakot öltve ragadt az ég kékjébe, ott maradunk, egy fénykép cakkos keretében, idegen kezek között.

Boldizsár István: A földvári móló

Úton (ballada)

          Ott jöttem világra s lettem azzá, aki vagyok; ott nőttem fel, ismertem minden falubélit, s mikor megemberesedtem, már engem is emlegettek hébe-hóba, beszédükbe szőttek, mert hiszen tettem ezt-azt, jót s rosszat, mint bárki más, vagy ha éppen tétlenkedni látszottam, hát puszta létemet nyugtázta néhány elejtett szavuk.

       Eljött az idő, mikor már esténként közéjük ülhettem. Hallgattam történeteiket, melyeket továbbadni érdemesnek tartottak: zimankók, háborúk történetét; figyeltem, mit mondanak régmúlt esztendőkről, élőkről s holtakról, jövő-menő idegenekről, tűzvészekről, leányanyákról... Szinte szóról-szóra megtanultam mindent, ültem a körben, elrendelt sorsomtól nyugalomba ringatva, s elképzelve, hogy egyszer én leszek az, akinek szavát isszák majd a hozzám hasonló legények.

            De megbolondul néha az ember.

       Miért keltem útra, máig sem tudom. Azon az éjjelen nem aludtam. Égő szemmel néztem a szoba kirajzolódó árnyait. Hajnalodott, s olyannyira elcsendesedett a világ, hogy majd összeroppantam e csend alatt. Gondoltam volna kedvesemre, de azokban a percekben még a képét sem tudtam felidézni. Gondoltam volna a történetekre: egy sem jutott eszembe. Fullasztó némaság volt, s kibírhatatlan légszomj... Felkeltem, óvatosan, hogy zajt ne üssek... Fogtam néhány rongyomat, s elindultam, amerre pacsirta hangja szakította fel a hajnali csendet, s hol bíborra váltott már az ég.

        Maradhattam volna, tudom, mint bárki más, jutott volna nekem is talpalatnyi hely, fedél, szeletnyi kenyér – de mire meggondolhattam volna magam, az országúton voltam, hét határon túl.

            Éhezni keveset éheztem vándorlásom során, hálni is mindig volt hol, hisz vannak jó emberek, sok a magányos szív, az üres ágy, sok az aprítani való fa, kiganézandó istálló, munka, melyért jár egy falat kenyér, s pihenni van mindig szalmakazal, hűs bokoralj, mindig érik valami gyümölcs és sül valami az idegen kemencékben... Ahonnét – munkám végeztével, tarisznyám teltével – elbúcsúztam, ott másnap már a nevemre sem emlékeztek...

         Így kell élni, bíztattam magam, pillangó-módra érinteni ezt-azt, és tovalibbenni. Néha persze alaposabban megnézett valaki: volt, aki feljelentett, volt, aki kirabolt, s volt olyan is, Uram bocsá’, aki vállamra tette a kezét, szemembe nézett, és feleségül kínálta vénecske lányát...

            Hát persze. Sok szép, komoly lányt láttam, takaros házat, teli kamrát... Sok apával borozgattam alkonyattól késő éjjelig... Ó, a lányok, kik lámpást gyújtottak asztalunk fölött, s vacsorát melegítettek..! Ám az óarany-színű borban megtört a fény, s néma rosszkedv süllyedt, kábán, pohár fenekére... Később, a vendégszobában, rendre álmatlanul hánykolódtam a fullasztó sötétben, vagy faltól-falig mértem lépteimmel a szűk teret... A falakon túl lerészegedett apák horkoltak, lányok sírtak, mindenhol egyformán, reménytelenül... Hosszú éjszakák voltak... Mégis mindig megvirradt, s eljött az alkalom a bőséges reggelit megköszönve odébbállni... Ilyenkor mit hagytam hátra, nem tudom... Nem jó így élni, gondoltam. Vágyaikkal hogy bearanyoznának, de komor, nyughatatlan lényem rozsdálló váza átüt e leheletnyi mázon... Tovább, tovább, csak el innét..!

            Nem panaszkodtam. Másnak sem volt rossz szava rám. Nem mondhatom ugyan, hogy érkeztemre felragyogott valahol a Nap, kifényesedtek az orcák, édes, vérbő ajkak csillantak, ám itt-ott azért rózsállott egy-egy arc, pihegett egy-egy forró mell, megpihent homlokomon egy-egy szelíd tekintet, s itt-ott talán még emlékemet is őrizte valaki, ha csak addig is, mint a felriasztott nyúl fészke az állat melegét...

            Sokszor szögre akaszthattam volna tarisznyámat, hogy késemmel én osszam immár a kenyeret... Csupán szólnom kellett volna néhány jó szót, hangommal elűzni a szobák, szívek csendjét, a faliórák csontszáraz ketyegését, a szú percegését, amely, mint a fájdalom, minden pillanatban jelen volt közöttünk... Hosszú utamon azonban elhagytak a szavak. Kikoptak belőlem. Nem volt mit mondanom. Elmentem inkább, búcsú nélkül is akár, s csak messze, az éjféli dűlőúton térdeltem le, és üvöltöttem, mint aki megveszett... Hát emberből vagyok én..?! – kérdeztem a Holdtól, a sötét lomboktól, az út porától, amit végül már a számba tömtem... A langyos, lisztes por... Ismerem a por ízét – csak ezt mondhattam volna, mikor elém tette valaki ebéd után a kancsót. – Ismerem a port, amely elfojtja az üvöltést, ismerem az üvöltést..!

            Hát persze. Mindenki ismeri a magáét. A másé csak édes szó-sziruppal kell, hasas mondatok hasába rejtve, leleményes álcában... Tovább, tovább innét..! Illendően elköszönni, mondani még persze ezt-azt, dicsérni kertet, konyhát, lovat, helyére tenni még egy leszakadt kerítéslécet, azután biccenteni, hátat fordítani: Isten veletek...!

            Egyszer csak hazaértem. Hogyan lehetséges..? Hurkot vet talán és magába tér vissza minden út..?

          Csodálkoztam, öröm és bánat nélkül, mikor, feltekintve, ráismertem a faluszéli kútra. Vályúja felett aranyló délelőtt őrizte a reggel megitatott tehenek fanyar-meleg szagát, s a káváról szitakötőt rebbentett fel árnyékom. A vödör fölé hajoltam: duzzadt, kialvatlan arcom képe akárha az égből hullott volna a sötétlő vízre. Rémülten néztem szembe magammal.

            – Ha megjöttél, hát megjöttél... – mondta este egy az öregek közül. Éppen hogy csak végigmértek, s már el is fordultak. Egy idegenről beszéltek. Néven nevezték, furcsállották, hogy nem ismerem.

    – Úton voltam – mondtam, – mindenféle történhetett azóta, sokan jártak keltek azóta e vidéken, honnan is ismerhetném?

        – Igaz is... Hisz csak ma jött meg ő is, hírt hozott messzi vidékekről. Derék ember..!

            – Honnan tudják..? Hiszen ha ma jött...

           – Nem értheted te ezt, fiam...! – legyintett az öreg. – Sokáig voltál el közülünk... No, aztán mit végeztél..?

            Nem feleltem. Mit is mondhattam volna..? Szótlanul néztem, János bácsi kutyája hogyan fúrja mohó orrát a földön heverő tarisznyámba: prüszkölt, majd csalódottan elkullogott. Felálltam.

            – Hol van az az ember..?

         – Nálunk... – szólalt meg mögöttem valaki. Márta volt az. – Hozzánk tért be, vízért, éjjelre szállásért. Mari nénémtől most viszek orbáncfű-olajat: csupa seb a vándor lába... Te is megjöttél..? – ejtette puha, meleg kezét ökölbe szorult kezemre. – Gyere...

           Belém karolt. Elsétáltunk a sötét kertek alatt csörgedező érig, azután csak álltunk ott, szótlanul, hallgattuk a csobogást, békanászt.

            – Mit hoztál nekem..? – törte meg a csendet.

            – Semmit.

            – Miért mentél hát el..?

            – Nem tudom...

      – Jól van... – suttogta. – Jó éjszakát..! – zaklatott léptei elenyésztek a sűrűsödő éjben.

            Csak a víz locsogott, csak a békák cuppogtak; valahol felsírt egy nyúl, bagoly karmaiban talán, s itt is, ott is felugattak a kutyák.

        Visszaindultam. Szülőházam előtt megálltam kicsit: a léckerítés mögött nem mozdult semmi. Csukott ablakok villantották rám a holdfényt. Tovább mentem, oda, honnan még sápadt lámpavilág csordogált: Márta ablakához. Az üvegre tapadtam, mint egy kiterjesztett szárnyú, fekete pillangó.

            Az idegen az asztalnál ült, vacsorázott. Hosszú haját füle mögé simította, a tál fölé hajolt, szájához emelt egy kanál kását, aztán egy falat halat, s újra kását. Márta a tűzhelynél ült, ölében összekulcsolt kézzel, s tekintetét az idegenen pihentette. Amikor rájuk törtem az ajtót, s késsel a kezemben az asztalhoz rontottam, e szívdobbanásnyi idő alatt láttam, amit soha nem feledek már: hogyan változik Márta szemében, hogyan izzik fel az addig szelíd fény, hogyan lobban fel a rémület lángja... A férfi nem védekezett. Némán bukott a padlóra. Fehér ingjén éppen csak nyiladoztak még a vér sötét szirmai, mikor kihátráltam a szobából. Márta sikolya lökött az utcára. Futásom zajára veszett ugatással feleltek a kutyák, de az itatóhoz érve már csak egy-egy vakkantás tépte fel ismételten a csend leplét.

          A kést a kútba dobtam. Megmosakodtam, hűs vizet locsoltam arcomra, újra és újra... Ittam is, bőségesen. Vizet se kívántam azóta... két napja pedig, hogy az országúton vagyok. Ételért sem álltam meg: visznek csak, visznek fásult lábaim.

     Pihenni csak az imént pihentem, míg félrehúzódtam a gyászmenet elől, s kezemben kalapommal, vártam, hogy elhaladjon a halottas kocsi... Egy öregasszony mormolt a koporsó mögött: jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod...

Rám pillantott.

Elhallgatott.

– Ámen..! –suttogtam.

Samuel Palmer: Kukoricaföld a holdfényben

F. a levegőbe szimatol

F. azt hitte, elírás történt, s hogy a másodkézből hozzá került, kissé szamárfüles Kanizsai Újság 1998. május 14-i száma egy régi, 1918-as vadászatról számol be. Akkoriban, mint tudjuk, minden nagyon szép, minden nagyon jó volt, ám olykor-olykor (hogy a tiszamenti polgárleánykák vére túlságosan meg ne lassúdjon) szükségeltetett a nádifarkasokkal való rémísztgetés, minek utána az iparosbálak éjszakáin a leánykák immár okkal vonathatták magukat a legények kebelére, abban bízva, hogy ez az aktus alkalmas a toportyánférgek távol tartására, és egyéb veszedelmek elhárítására, melyekről most ne essék szó: maradjanak az elmúlt báli esték csillagzó, sötét leple alatt.

Nem nyomdahiba volt: valóban 1998-ban dördültek el a kanizsai vadászok fegyverei a Járásnak nevezett pusztában, kioltván két farkas életét.

„Nocsak..!” – hümmögött F. – „Nocsak..!”

Mint írták, 1917 és 1919 között Kanizsa, Törökkanizsa, Padé, Ada és Mohol környékén 21 farkast terítettek le. Tehát: voltak farkasok. És: arrafelé vagy nem háborúztak, hanem csak farkasra lőttek, vagy voltak olyanok, akik Boszniát megjárva sem elégelték meg a lődözést...

„Rég volt...” – legyintett F.

Ámde..! A cikk szerint 1996-ban a szajáni halászok evezővel vertek agyon egy Tiszában úszó csikaszt, s 1998-ban Padé határában is láttak farkast, amely szerencsésen elmenekült, s talán egyike volt azoknak, melyeket a kanizsai vadászok 1998-ban lelőttek.

Nos, amíg F. azon a tájon élt, remetehajlamra valló sétái során gyakran bóklászott a Tisza ártéri erdejében, Kanizsa és Adorján között, a keservesen művelt egykori Tisza-öböl szurkos-zsíros földjén, és a Járás rejtett zugaiban, ahol kakukkfű nőtt, bíbic jajongott, és ahol a lélek Istennel beszélt, s mire csendes révületéből ocsúdott az ember, dagadtra csípték a felhőző szúnyogok... Farkasok azonban egyszer sem rontottak rá. Ott ólálkodtak vajon, mikor késő éjjelekig üldögélt a csillagok alatt..? Meglehet, feléje szimatoltak a sötétből... Meglehet, hogy lábához is törleszkedtek, melléje is heveredtek, hisz néha úgy tűnt, sokan vannak körülötte, láthatatlanul. Toportyánok voltak? Élő, vagy holt lelkek? A múltból legelni visszajáró mamutcsordák árnyai, füzek susogásával jövő-menő vízitündérek, gyógyfüves bűbájosok, vízbefúlt hajadonok, harmatgyűjtő asszonyok lelkei...? Hangokat vélt hallani: dagonyázást az iszapban, neszezést az avaron, őzbak-hangon kiáltó táltost.... Szárnyak suhogtak a magasban... Mintha e láthatatlan lények neszezése vezette volna a csombormentához, a nadálytőhöz, zsurlóhoz, orbáncfűhöz, és oda, ahol bagoly-őrizte fűzkérget hánthat, hidegrázás ellen... Egyszer, azon a lombok közti fénytől aranyzöld tisztáson, mikor egy tuskón pihenő ölyvvel találkozott (szárnya sem rebbent a madárnak, csak nézett, nézett szigorú, aranykarikás szemével), F. úgy érezte, ennél szebb már semmi sem lehet...

Eh, rég volt. Hol van már az a vidék, s hol az ártéri erdő... F. leteszi az újságot, az ablakhoz megy, és a levegőbe szimatol.

Akárha körvadászatkor a nádas: zajong a város, surrog, csörtög az éjszaka, kürt harsan, fénycsóva vág a sötétbe... F. tarkóján felmered a szőr, megborzong. Felvonítana, űzött farkasok hangján, de néma marad.

Úgysincs menekvés. Rajta már a célkereszt.

Marina Podgaevskaya: Nostalgia diptych part No.1

Alva, ébren

          Szó se nincs arról, hogy F. valóságnak hinné az álmokat.. Jól is néznénk ki..! Mehetne a körzeti kis doktornőjéhe – hogy is hívják... Szatmári Janka! –, hogy KÉREM, NEKEM ANNYI. MEGHÁBORODTAM.

Az ám..! Kire maradna a lakás..? Ki vinne neki a kórházba tiszta pizsamát, zoknit, gatyát..? Ki adna borravalót az ápolóknak, míg ő a saját mocskában fetreng..?

            Mert ezt is álmodta már: szürke vászonruhában feküdt (ilyennek képzeli a rabruhát az ember), és egyszer csak langyos bizsergést érzett a gatyájában: ELSZIVÁROG A VIZELETEM! – sikoltotta, és felébredt. Kiugrott az ágyból, megtapogatta magát, száraz volt, hál’ Istennek... Szóval: ilyet is álmodott már.

  Kórházba menni..? Amilyen kiszolgáltatott a magányos ember, egy héten belül meghalna ott. Ebbe hal bele mindenki... Hogy végül nincs, aki akár csak egy narancsot is bevinne, aki illatával felkavarná picit a kórházi levegőt... Csakis magára számíthat.

  Ez persze nem igaz, tudja. Nem mintha lenne valakije: szülei meghaltak, barátaitól meg lassacskán elmaradt... Idegen volt minden már, amit mondtak. Egy idő óta minden szavuk idegesítette. Mintha unos-untalan számon kérnének tőle valamit. Mit, az Istenért, hát mit akartok tőlem..?! Mintha hibáztatták volna, hogy betegsége miatt otthagyta a jól fizető építkezést, és éjjeliőr lett a társaságnál... Hát nem ők protezsálták be..? De igen! Nélkülük az utcára került volna. Hát nem volt már eléggé hálás ezért..? De igen, hálás volt..! Akárhányszor ha találkoztak, könnyes lett a szeme az örömtől, igen, az örömtől, s a gondolattól, hogy barátai vannak, akik, lám, törődtek vele, nem engedték lesüllyedni... Pár perc múltán azonban elkalandozott a figyelme, s folyton feszélyezte az érzés: mintha olyan emberekkel ülne, akik ismeretlen nyelven szólnak, fenyegető hangsúllyal... Elmulasztott volna valamit..? Tartozik talán valamivel..? TARTOZOM ÉN NEKTEK..? – kérdezte egyszer mosolyogva, pedig tiszta görcs volt belül.

– Csak magadnak, öreg, azzal, hogy benő a fejed lágya és teszel is valamit a jövődért... Meddig akarsz így élni..?

– Az az én dolgom...! – felelte F., s egész testében remegett már. Persze türtőztette magát: üldögélt velük kicsit, majd az órájára nézett, a fejéhez kapott, mennem kell, mondta, és ott hagyta őket. Hát mit akarnak ezek..?

Nem is jönnek már össze: az ivászatok után amúgy is epét hányt, és napokig kínozta a gyomra, na és csak felidegesítenék... Meg nem is telik rá, és kész! Ennyi volt a barátság.

Mégsem igaz, hogy magára számíthat. Tudja jól: éppen magára nem. Eddig mindent a véletlennek köszönhetett, Történtek vele a dolgok, vitette magát az árral, és sohasem tépelődött azon, hogy angyaltenyéren vagy a sátán lapátján kuporog-e..? Ha egyszer-másszor mégis dönteni kényszerült, hát akkor kesernyés sértődöttséggel, kimerülten vonszolta tagjait, és éjjelente égő szemmel bámult a sötétbe, rettegve a következő naptól... Hagyjatok békén, mormolta magában, mintha imát mondana. Néha álomképek lobbantak a szavak közé. Hagyjatok, hagyjatok békén..! Utóbb békén is hagyta mindenki. Igen.

Néha napokig nem szól senkihez. Mindig csak kettesben: ő és a munka, ő és a lakás, ő és a rádió, ő és az álmok... Így megy ez mostanában. Összekutyult egy élet, annyi bizonyos. Rendszertelenül alszik, a munkája miatt is: két délelőtt, két délután, két éjszaka, kettő szabad... A legképtelenebb időpontokban szunnyad el, máskor meg éjszakákon át hánytorog, félálomban... Elmosódnak a határok, s ha felriad, hosszú percek múltán jön rá, hol van, és ki is ő egyáltalán... Émelyítő..! Az álomhangok: az üldöző mancsok, a kaparászó karmok nesze... Azután a hirtelen csend... csak a vér suhog az erekben... porcogó sercen az állkapcsában... áporodott nyálat nyel... felkel. Hánytorog a gyomra. Pezsgő, citromos port old egy pohár vízben. Iszik. Céltalan nappali neszek élednek: elpiszmog velük. Kávét főz, hűlni hagyja. Borotválkozik. Tejet forral. Kibámul az ablakon. Eszik. Morzsákat tologat ide-oda.

Hát így szokott ez lenni.

            Szabad napjaira tervez ugyan, de hiába, mert rendre rátör az álomkór, alattomosan és konokul. Újra és újra hatalmába kerül... Csak az segít, ha a szobában ágyra dől, anélkül, hogy az órára nézne. Mit számít az idő..? Teste áthull a matracon, átolvad a padlón: így alszik el. Kifut alóla a föld. Szavakat, színeket ránt magával. A szavak szétolvadnak az édesedő álom-nyálban; a színek hűs szélben lobognak az arca előtt. Egy-egy pillanatra feleszmél, ám a szoba a szemhéjak résén át nyomorúságos vázlat már csupán... visszaalszik. Akarja az álmot. Arca előtt a hűs lobogást.

          Félálomban építkezik: ez segíti át az álomhatáron. Utcát épít, egy valós utca álommását. Fákat állít fel, házakat: eleinte, tünékeny, rezgő a másolat. Oszlopokat állít talpra, járdát futtat a távolba. Megereszkedik végül az opálos ég, és elszürkül. Itt van hát. Otthonosan mozog: ismerős a tér. Jó álom ez..

Csak ez a bűz..! Nem bírja már, nem állhatja már a saját szagát... A verejtékszagot, a borszagot, húgyszagot, ondószagot, a fejzsírszagot... Elfáradt már nagyon. Lehúzza a vállát a nejlontáska. A szentségit, mi van benne..? Megtapogatja, kívülről. Mik ezek az izék..? Mi ez..? Papucs? Pizsama? Miért is ácsorogna pizsamával, fogkefével, körömollóval a szatyorban, a tűző napon..? Ideges ujjakkal nyomogatja a táska titokzatos dudorait. És ha valóban volna fogkeféje, pizsamája, körömollója, papucsa, itt toporogna-e, verejtékbűzben, sercegtetné-e kézfejével állán a szürke borostát, vagy pedig egy krémszínű szobában ébredne, és a prémes, rugódzó ágyból a fürdőszobába menne, reggeli csókot remélve illatos vízzel gargalizálni..? Ezek az izék a szatyorban... Mit szedett össze? Leülhetne, felmérhetné tartalékait, a rongyok és a sörösüvegek, a műanyag flakonok és penészes kenyérvégek között hátha megcsillan valami... egy körömolló talán... Leül, Lerúgja felszakadt cipőjét. Szétmereszti lábujjait, megmozgatja, nézi a körmök piszokkoronáját. Kiboríthatna mindent, mintha egy állatból fordítaná ki a zsigereket, fölé hajolhatna, jósolni a jövőt, a lehetőségeket... Mégsem mozdul. Hosszú percek múltán áll csak fel és ballag a szökőkúthoz. Tenyérből iszik, mohón, hosszasan. Egy kisfiú tipeg oda, és bűvölten mered szürcsögő ajkára, le-föl mozgó ádámcsutkájára, lucskos ingjére. Fölöttük, a platánokon, szárnyukkal tapsikolnak, babahangon kacagnak a gerlék: őt látják, és a kisfiút, a medence villogó tükrét, és az odarohanó nőt, aki elrángatja F. közeléből a gyereket – szép arcán az undor borsónyi csomói...

            – Igyatok ti is, csak gyertek, igyatok..! – emeli F. a madarak felé a tenyerében csillogó vizet. A nő már a tér túloldalán vonszolja maga után a zokogó fiút. A gerlék is szétrebbennek. Ólmos csend alvad F. köré. Majdnem felébred, már-már kiszorul tüdejéből a levegő...

Megszólalnak a dóm harangjai.

Fellélegzik.

A széles, árnyas utca, amelyet eddig csak a szeme sarkából méregetett, most szinte magába szippantja. Erre a vonzásra hagyatkozik: mellében a csiklandós öröm: mint a gépből kiugró ejtőernyősé. Súlytalan teste feloldódik a lombárnyékban. Könnyű léptekkel megy az ostorfák alatt, zöld alagútban. Az erősödő harangszó verebeket rebbent fel: a magasból F. arcába hullnak a csivitelés szikrázó, sebző üvegcserép-hangjai.

          Szaros madarak..! Nem hagyják aludni az embert... Istenem, hány óra lehet..? Felkönyököl, vaksin pislog a beözönlő fényben. Fülében iszonyú harangszó. Dél van..? Igen, dél van még csak... Akkor, hajjaj, alhatna még jónéhány órát...

Megfordul, fészkelődik. Hason sem, háton sem jó. Tagjai szerteszét hányja. Fülledt meleg csap ki a takaró alól. Kint, az ablak alatt szemeteskocsi dübörög. Felkeljen..? Jobb volna talán... Túl erős a fény, a lárma. Idővel persze, mire majd megmosdik, mire megissza a kávét, minden a helyére kerül. Hogy is mondják..? A RENDES KERÉKVÁGÁSBA. Igen. A rendes kerékvágásba. Tompul már a fény. A kávé jólesik. Főz még egy duplát. Zúgó fejjel csoszog ide-oda. Mosogató, asztal, polc, rádió, mosogató, polc, rádió, asztal. A konyhaablak párkányára támaszkodik, kibámul. Erőtlen karja megremeg. Leül, maga elé húzza a csészét. Nincs odakint látnivaló. Fakó, sárga lángú az ég, poros fák markolnak a szikkadt földbe. Megalvadt a levegő. Színeket látni jobb, ha lecsukja a szemét. Csak a verebek...

            Őrjítő hangokkal fröcskölik tele a világot. Csicseregnek szüntelen, tébolyultan gurguláznak, felsebzik a csend vérbő, érzékeny hártyáját... Csatakosan, csámcsogva körbeszimatol, s egyre közelebb hörög a szemeteskocsi...

Na már..!

Felriad. Hát nem visszaaludt..?! Ilyen sem volt még, hogy az asztalra borulva... Jól nézünk már ki..! Összetörik ezek a zuhanások. Hogy így kihullhat a valóságból, valami lyukon át... nem, ezt már nem lehet csak úgy elmondani, hogy DOKTORNŐ KÉREM, EZ VAN ÍGY MEG ÚGY, meg hogy NEM JÓ MÁR SEHOL SEM, no és hogy FAKÓ MÁR MINDEN SZÍN... Bizony, a kis Janka doktornő csak pislogna rá szeplői közül, és nem értene semmit... Ám ha az ölébe ülhetne... ha a makulátlan köpenyhez simulva fejét a „Dr. Szathmári” feliratú zsebre hajthatná... Akkor bizony értenék már egymást, és mesélhetne már, hajjaj, mennyi mindenről..! Hogy nincs valóság, és hogy nincs álom, de persze szó se nincs arról, hogy álmait valóságnak vélné, hisz másról van itt szó, édes Janka..!

És gerlehangon felkacagna a doktornő, keble megremegne, és ő is kuncogna csendesen, arcát a köpenybe temetve, belélegezve Janka illatát; nevetnének, mint akik tudják, miről is van szó valójában... Billegve nyöszögne alattuk a szék, kibicsaklana, és immár a padlón nevetnének, visongva, rúgkapálva, az asztalról levert acélspatulák fényes esőjében...

            Várjunk csak... Mikor is... mikor is volt..? Valahogy így, persze, és mégis másképpen... Álmodta ő ezt már.

Hanyatt dől. Hány óra lehet..? Mindegy, van ideje bőven. Karjait feje alá feszíti: álmait így szokta felidézni. Gyakran percekre, órákra át is lendül közben a határon. Az ismerős terekre.

          Íme, a szökőkút. Az ódon utca. Harangszó, tajtékzó csicsergés. Élesek a körvonalak. A hangok, színek tisztábbak…. Máskor mintha borfoltos, húgyszagú ruhában, vállán mocskos nejlontáskával álldogált volna itt... Most tiszta, homokszín vászonnadrágot és könnyű zakót visel, s feszes arcán végigsimítva arcbalzsam illatpamacsa tapad az ujjbegyére... Jólesik a járás új cipőjében: talpa ha nekifeszül a bélelt bőrnek, lépése az egész földgolyót megperdíti... szinte suhan előre, az ostorfák alatt. Vöröstéglás házak sora vezeti az árnyék-alagútba. A házak között magas, várfaszerű kerítések, fenn egy-egy szál rozsdálló szögesdróttal...

Beljebb csendesebb a környék. Elmarad a harangszó, és a verebek némán, tikkadtan pihegnek a levelek rejtekén. A leeresztett redőnyű házakból sem hallatszik semmi. A hangok hiánya, mint enyhe légszomj, könnyű szédülés, zavarja picit. Nem nyikordul ajtó, nem pendül bádogedény, s mégis: tudja, érzi, hogy vannak a falak mögött. Benn lapulnak, kifelé figyelnek, lépteit lesik, lélegzet-visszafojtva, lúdbőrözve...

F. elpirul, továbbmegy. Fütyörész. Úgy himbálja vállán a bőrtáskát, úgy rugóztatja lépteit, hogy mindenki láthassa: jóravaló fiatalember, nem született hiába, fontos a dolga, és hogy útja éppen ide vezetett, arról nem tehet, és nincs szándékában a rejtőzőket zavarni e kedélyes órán... Egyre bátortalanabbul fütyül. Már csak úgy, magának. S hirtelen megmagyarázhatatlan félelem keríti hatalmába... lobbanó pánik... Nem bírja tovább: lekapja válláról a táskát, hogy futásnak eredjen, de ekkor vele szemben, mint furcsa tükörkép, az árnyak mélyéről egy nő bukkan elő, és futva közeledik. No, hát mi az..?! Nem kétséges, ez a csámpás, lihegő kis húsgombóc feléje rohan. Kezét-lábát szanaszét hányja, mint a gyakorlatlan futók, és torz arccal, eszelős tekintettel trappol. „JÖN..! JÖN..!” – lihegi, mikor F.-től karnyújtásnyira megáll, majd lerúgja tűsarkú cipőjét, és mászni kezd a kerítésre.

F. visszahőköl a lepergő kődarabkák elől. Elképedve nézi a nőt, aki hurkás combjait ügyesen megfeszítve fenn terem a falon, átlép a szögesdróton, és mielőtt leugorna a másik oldalon (egy kertbe talán?), lekiált, az ostorfák alagútjára mutatva:

            – Nem hallja, maga szerencsétlen..?! Jön az oroszlán! Jaj, Istenem..! – azzal leveti magát a túloldalra.

„Az ám, az eszed tokja jön..!” – dörmögi F., és félre rúgja a nő cipőit.

Az utca árnyai között azonban valóban megjelenik az állat: nesztelenül jön a fák alatt, el-eltűnik a lombárnyékban... Nőstény. Karcsú, erős csontú, kiéhezett nőstényoroszlán. Súlyos mancsait egymás elé lendítve, féloldalazva üget. Lépésre vált, lekushad. Nem kétséges: F.-re figyel. A zsákmányra. Mereven rászegezi tekintetét, nyakát-fejét egy síkban tartva siklik előre, csak gerince kígyózik, lapockája púposodik a szőr alatt. Halk horkanással megáll. Lehasal. Maga alá igazítja hátsó lábait, toporog, mint az egérre induló macska; farka ideges ívben csap jobbra-balra...

F. rémülten kapar a kerítéskövek közti résekbe, nyögve-lihegve feltornázza magát, vakolat és kőpor szitál alá, de vissza sem néz, csak átbukik a falon, és nagy robajjal lezuhan a másik oldalon.

Egy jezsámenbokorból keveredik elő. Az ülepedő por szagán át érzi a levert virágok jázmin-édes illatát. Leporolja magát. Hatalmas parkban áll. Odébb, a pázsiton komor emberek tenyerelnek egy hosszú, terített asztalra, mintha attól tartanának, hogy elrepül a szélben lobogó asztalterítő... Ünneplős férfiak, nők, gyerekek, riadt csendben.

Pillanatokkal ezelőtt még porcelánok csörrentek itt, gyerekek nyafogtak, a felnőttek pedig könnyed szavakat küldtek egymásnak a gőzölgő tálak fölött, levest kavargattak, pohárért nyúltak, fénylettek az arcok, s vágy duzzadt az ajkakon... Most mindannyian némán, dülledt szemmel bámulnak F.-re.

            – Hallatlan..! – pattan fel végül egy égőpiros arcú, kerek kis nő. F. ráismer a hurkáscombúra, aki odaát az oroszlánra figyelmeztette. – Hallatlan..! – ismételi a nő, és felmarkolja a tortalapátot.

Az asztalfőn egy idős, szikár asszony egyenesedik ki székében. Csontos kezével az asztalra csap. Hangja rekedtes, szigorú: ajkai szűk résén kisüvöltenek a magánhangzók, s úgy csattognak mássalhangzói, mint a vércseszárny:

            – Julika kérem, maga ennél az asztalnál nem ugrál, itt maga nem kiabál, és nem markolász..! Maga kérem leül a dobostortájához, és nyugton marad..! Értjük egymást, kedvesem..?!

A nőcske elsápad, s szótlanul, hüppögve, megsemmisülten hull vissza a helyére. Arcát eltakarja F. elől a tortatálca.

           – Jöjjön csak, fiatalember..! – mosolyog faragott székében az idős hölgy. Kezét F. felé nyújtja: ujjain vaskos, mélytüzű gyűrűk villognak. – Jöjjön csak nyugodtan, legyen a vendégünk! Foglaljon helyet, itt ni, az ölemben..!

F. odabotorkál, arcát pír perzseli, ügyefogyottan vigyorog. Tétován térdet hajt, remegve megérinti a Királynő kezét, megcsókolja a gyűrűt, majd óvatosan elhelyezkedik az asszony csontos ölében.

Erős karok fonódnak rá. Szétnyílnak alatta a combok, satuba fogják. Tarkóján már mohó nyelv matat, fogak tépik nyakán a bőrt. Nem moccanhat, vergődik csak a szorításban... a társaság verni kezdi az asztalt, dobolnak, gyorsuló ütemben... Csak a kerek kis nő eszeget csendben, ezüst villácskával. Szájában egy apró, édes tortafalattal most F.-re néz: F. ezt a szomorú, tortakrémes arcot látja utoljára, mert reccsenve törik a trón, és a kavarodásban minden eltűnik...

         Felriad, kábán talpra ugrik, ám rossz irányba indul a sötétben: széket dönt fel, nekimegy a szekrénynek. Hosszú pillanatok múlva talál csak rá az ablak derengő négyszögére. Hűvösen tapad testére az álomban átizzadt ing.

Újra kopognak az ajtón. A csengő is megszólal, erőszakosan, akadozva, mintha valaki rátenyerelt volna kint a gombra. F. nem gyújt villanyt, úgy kaparász a kulccsal. Végül, mint valami fülledt odúból, kidugja az arcát a fényes lépcsőházba.

            – Mi van, haverkám..?! Beteg..?! Elaludt..?! Felmondott..?! Vagy mifene..? – hadarja laza undorral Gajdos, a sofőr.

Érte küldték. Jaj, Istenem, hány óra van..?

– Hány óra..? – kérdezi rekedten. Gajdos szótlanul tartja eléje a karórát. Gázolajszag lebben. Tizenegy múlt..! Úristen, elaludt..!

Tízkor kellett volna leváltani a délutáni kollégát a portán, s az, hogy hiába várta, riasztotta az ügyeletes sofőrt... F. visszacaplat a szobába, kapkodva mosdik, cipőt ránt, csak úgy, zokni nélkül, ingjét a nadrágba gyűri:

– Mindjárt, no, mindjárt..!

Az úton nem beszélgetnek. A gyér lámpák alatt csendben suhan velük a kocsi az ipartelep felé. F. a műszerfal foszforeszkáló, zöld fényébe bámul: látóterébe be-beúszik a sofőr keze, ha éppen a rádió gombján csavarint. Andalító éjjeli zene szól. F. elernyed a kényelmes ülésben. Pillái résén csak az irányjelző lámpácska pici fénye tűz át: villog és kialszik.

Aron Wiesenfeld: Hallway

A kizökkent idő meséi - 6. Így van ez..!

            – Ébredjetek..! – szólott a Mester. És felébredtek.

            – Kövessetek..! – mondotta azután. És követték sokan.

            – Lépjetek ki bárkáitokból, s jertek hozzám..!

            És mind vízre léptek, és sokan nyomban elmerültek, és kevesek jártak a vízen: közülük is megrémült néhány és sikoltozva elmerült.

            – Ó, ti hitetlenek, ó, ti kételkedők..! Íme, elvesztek..! – kiáltott a Mester, majd kezét nyújtotta a kevés megmaradottnak. És megtartattak azok, és jártak a vízen, és hallgatták a Mestert, és mind hittek, és hitükben megerősíttettek.

            Történt azonban, hogy egy az elveszettnek látszottak közül, rémületéből ocsúdván mégis a felszínre vergődött a mélyből. Gyöngyhalász volt annak előtte ez az ember. Köhögve, zihálva, görcsösen úszott a vízen járók felé.

            – Mester..!! – üvöltötte. – Mester..!! Ha hittél volna bennünk, mind megtartattunk volna..! Hol volt a te hited, Mester, mikor huszonhét társam első szavadra tétovázás nélkül elhagyta bárkáját..?

            A Mester arcán megfagyott az átszellemült mosoly. Felemelte a kezét, mint mikor szólni kíván: hangja azonban a hullámok csobogása, buborékok bugyogása, a víz hangja volt csupán: összecsapott felette a tenger, s a tanítványok nem láttak már mást, csak a smaragdzöld vizet, amely ring, örvénylik, apad és duzzad a maga rendületlen ritmusa szerint.

            A gyöngyhalász partra küzdötte magát, s hevert, hajnalig, a parti köveken. Napkeltekor eszmélt. Nehézkesen felült, alkalmas kődarabot keresett, s a kagylót, melyet rémült fuldoklása közben az a tengerfenék iszapjából markolt ki, feltörte. Opálos gyöngy csillogott a bűzlő kagylóhúsban.

        Egyéb dolga sem volt immár, mint hazamenni. Várták otthon a gyerekek... A gyöngy árából jóllakatta őket, s még maradt is valamicske pénz, bizony..!

Így van ez.

Joaquin Sorolla y Bastida: A strand Valenciánál (Délutáni napsütés)

Golyó

          „Sohasem tudhatja az ember. Legtöbbször nem is hallani a lövést, csak a levegő zizzen, mintha acélhúr pattanna el, züüü! – s hiába forgatjuk a fejünket, nem látunk semmit, nyoma se nincs az ellenségnek. Züüpp! – a szép hangot tompa koppanás folytja le, s egy közeli fatörzsről forgácsok repülnek szerteszét, vagy némán összecsuklik mellettünk valaki, vér szivárog át a kabátján. Fáradt lövedékek. Nem tudni, honnan jönnek: átrepülik a hegyet, a lövés hangja a túloldalon marad, visszapereg a hegyoldalon, mint egy erőtlenül felhajított kavics, s az átizzott golyó vakon csap le ezen az oldalon. Semmit sem tehetünk ellene. Néha, mint egy cserebogár, erőtlenül az avarra hull: az ilyen nagyon messziről jön. Alig is foglalkozunk vele. Háború van.”

ab

          Elkanyarodik a vonat, és a pesti házak nyiladékain át már látszanak a budai hegyek. Kékes taréjukon megkapaszkodhat a tévelygő tekintet, s tapogathatja a ködlő lejtőket, ahonnét legördül egy határozatlan emlék, átgurul a pesti utcákon, átolvad a vonatablakon, s egyre határozottabb formát ölt. Emberformát. Golyónak hívták. Ő jutott eszembe. „Golyó jár a fejemben..!” – Hangosan felkuncogok, mint akit durván csiklandoznak. – „Elnézést..!”

              A fülke utasai feltűnően kerüli a tekintetemet, senki sem válaszol. Csak egy termetes, bababőrű nő néz rám acélszürke szemével: hosszú percek múltán tér csak vissza az ölében fekvő tesztlapokhoz, melyeket Kecskemét óta elmélyülten javítgat.

      Golyó annak idején akárhányszor ha felbukkant a Templomkerti úton, nagy riadalmat keltett közöttünk. Az iskola kapuján kilépve sohasem feledkezhettünk meg annyira magunkról, hogy ne néztünk volna széjjel: nem sündörög-e a templom körül, nem les-e a Szentháromság-szobor mögül... Mindig túl későn vettük észre: egy közülünk akkor már a karjaiban vergődött, a többiek pedig szétrebbentek... Eszünkbe sem jutott az áldozaton segíteni, aki később vérző orral, hétrét görnyedve, gyomrára szorított kézzel ballagott hazafelé. Hogy miért nem segítettünk, máig sem tudom. Hárman-négyen, ha akarjuk, ott helyben félholtra verhettük volna. Eszünkbe sem jutott. Istencsapásként vágott mindig közénk s ragadta el aznapi zsákmányát. Szenvedélyesen sugdolóztunk, s tehetetlen dühünkben a házfalakat rugdostuk, míg maszatos arcú társunkra vártunk, hogy körülfogva elrejtsük vérző orrát, felrepedt ajkát a felnőttek elől. Ez csak a mi ügyünk volt. A mi rettegésünk, a mi fájdalmunk, a mi vérünk. Kerek világunkat úgy rendeztük be, hogy Golyó is oda tartozott. Mint meséhez a sárkány, amely egyre csak követeli a válogatott szüzeket, neki járó áldozatul. S amíg volt egy Golyó, addig esti ábrándjainkban mi lehettünk az, akin megcsillan majd a páncél, aki kivonja kardját és a szüzek ámulatára miszlikbe aprítja a tar fejű szörnyeteget...

          Golyó, amióta csak ismerem, kopasz. Mondhatom, együtt nőttünk fel, hisz tőlünk néhány utcányira született és gyerekeskedett. Anyja otthon hozta a világra, s talán újságpapírba is csavarja s az udvari vécébe dobja (volt már kölyke elég az egyetlen kis szobában), ha a gyárból aznap nem küldik haza a férjét, akit olyan részegen találtak az agyagprésnél, hogy a művezetőnek kellett karon fognia és a portára vonszolnia. Este kilenc felé járhatott az idő, mikor hazaért: az asszony éppen akkor lépett ki a konyhából a nyekergő csecsemővel. Riadtan meredtek egymásra.

             – Fiú... – mondta az asszony.

ab

          Agyas-fejes, széles vállú gyerkőccé cseperedett. Senkivel sem barátkozott. Fejét kopaszra nyíratták, hogy érje a Nap, s gyógyítsa: homloktól tarkóig furcsa sebek borították. Egyesek szerint tetves volt, s az anyja petróleummal irtotta róla a férgeket, felmaratva a fejbőrt. Mások szerint is tetves volt, ám maga kaparta sebesre a bőrt, megint mások pedig ótvarnak mondták, amit majd idővel kinő... Nekünk, gyerekeknek mindegy volt, minek nevezték bőrbaját: kövekkel dobáltuk, ha el próbált osonni a túloldalon. A sarokról mindig visszanézett, öklét az orra alá dugta, jelezve: beveri a pofánkat... Ám csakhamar elköltöztek a környékről.

      Bosszúból vadászott volna ránk..? Kétlem. Nyáron mindegyikünk találkozott vele olykor-olykor, hol a Nagyutcán, a fagylaltos bódénál, hol a Népkertben, hol a Tisza-parton: sohasem szólt, sohasem közeledett, csak fanyar mosollyal nézett, majd bólintott, s tovasétált. Azután kezdődött az iskola, s újra lesben állt... Folyt a vérünk, dagadt az arcunk, s szövögethettük merész terveinket ellene...

                Két évvel volt idősebb, mint mi, s abban a korban ez a két év sokat jelentett. Ismert vagánynak számított már, aki betér a kocsmába is, egy-egy féldeciért. Néha kizavarták, néha adtak neki. Egyre ritkábban posztolt a Szentháromság-szobornál, s végül elmaradtak a délutáni verések...

             Évekkel később, azokban azt időkben, amikor a rendőrök már négyesével rótták az utcákat, vasalt egyenruha helyett terepruhában, géppisztollyal, mikor éjjelente tiszti terepjárók cirkáltak az elsötétített városban, s bujkáló tartalékos civilek után kutató katonai rendőrök zörgetése verte fel a kutyákat, híres ember lett. Köpködtek is utána az emberek, rendesen. Mesélték, önkéntesnek jelentkezett, ruhát, fegyvert kapott, kocsmázott az idegen fegyveresekkel, akik hajnal felé megveregették a vállát: énekelj, Madzsar..! Óbégattak, iszogattak, majd néhány hét múlva eltűnt mind. Úgy hírlett, Horvátországba mentek, Eszék környékére talán... Ősz volt, mikor újra megpillantottam a Nagyutcán. Két rendőrrel volt, civilben: elállták előttem a járdát. Igazolványt kértek. Az egyik rendőr (fiatal, sovány, fekete legény) gyorsan átlapozta irataimat, visszaadta, tisztelgett:

                  – Köszönöm..! Mehet...

Golyó azonban megragadta a karomat:

                  – Várj, csak..!

                  – Eh, hagyjad már... – legyintett a rendőr.

            – Kuss..! – mordult fel Golyó, mire a két egyenruhás egymásra nézett, idegesen villant tekintetük, és hátrébb léptek. Kezük a pisztolytáskára tévedt.

                  – A barátom! – mondta Golyó. – Csak beszélni akarok vele. Menjetek, majd megyek én is...

                 Csak pár lépésnyire távolodtak el: a cukrászda kirakata előtt álltak, szótlanul méregettek bennünket.

                 – Megismersz..? – kérdezte. Bólintottam. Mit akarhat..? Mesélték, milyen szörnyűségeket műveltek odaát... Mit akar tőlem..?

                  – Na, gyere... megiszunk valamit..!

                  – Sietek... – feleltem.

                  – Sietsz..?! Ne siessél annyira, komám... Hova sietnél..?

        Nem feleltem. Mondjam, hogy tejért megyek..? Nevetséges... Elindultunk. A rendőrök is jöttek utánunk, ám a sarkon, a kocsmaajtóban megálltak. Leültünk. Golyó szilvát rendelt, nekem is. Hallgattunk. Arcomat fürkészte, s mosolygott, jellegzetes, fanyar félmosolyával.

                  – Sokszor elvertelek... – mondta. Bólintottam.

                  – Igen, sokszor...

                 – Na jó, fátylat rá..! Hanem, komám, mondok én neked valamit. De előbb olvasd el ezt. Mit bámulsz..? Na, olvasd már..!

               Egy rongyos noteszlapot tolt elém. Elolvastam a darabos, nehézkes betűkkel írt címet: FÁRAT GOJÓK. S utána: „Sose tudhassa az ember. Legtöbször nem is halani a lövést, csak a levegö zizzen, mintha acélhúr pattan el, züüü! – s hiába forgatyuk a fejünket, nem látunk semmit, nyoma se az ellenségnek. Züüpp! – a szép hangot egy tompa kopanás fojtya le, s egy fatőrzsről forgácsok repülnek szét, vagy némán öszecsuklik meletünk valaki, vér sziváróg át a kabátyán. Fáradt lövedékek. Nem tudni, honan jönek: átrepűlik a hegyet, a lövés hangja a túloldalon marad, visszapereg a hegyoldalon, mint erőtlenűl felhajítot kavics, s az átizott gojó vakon csap le ezen az óldalon. Semit se tehetűnk elene. Néha mint egy cserebogár erőtlenűl az avarra hul: az ilyen nagyon mesziről jőn. Alig foglalkozunk vele. Háború van.”

                  – Mi ez..?

                  – Látod... Én írtam. Milyen..? – Eltűnt arcáról a fanyar mosoly. – Eh, figyelj, mindegy..! Neked adom... Pincér!!! Még egyet..! Na, figyelj, komám... Van egy behívód... Láttam. Holnap mennek érted.

                  – Nekem..? Holnap..? De én... Miért..?

          – Hülye faszfej..! – mondta csendesen, s már ismét mosolygott. – Na, húzd el innen a beled... Húzz már el, látni se bírlak..!

              Kisomfordáltam a kocsmából. A két rendőr fürkésző tekintettel követte bizonytalan mozdulataimat. Arcomba lobbant a Nap, szédültem a fénytől, a pálinkától, kivert a verejték, hullámzott körülöttem a szeptemberi nyár, zuhogott a napsütés a ritkás, aranyba mártott lombokon át... Vacogtam mégis.

ab

                  Másnap hajnalban csomagoltam össze, hogy elérjem az első vonatot. Szendvicsem volt elég: hátha leszállítanak, s a határsáv szőlőiben kell várnom, hogy éjjel Petya átvezessen. Értett az ilyesmihez, számíthatok rá, mondta.

                  Napokkal később tudtam meg, hogy Golyót éppen akkor csomagolták zsákjukba a hullaszállítók, mikor a második pecsétet is útlevelembe ütötte, a túloldalon már, a határőr. Petyának telefonáltam, hogy minden oké, jól vagyok. Akkor jó..! – hallottam. – Ja, és tudod mi történt..?

Elmesélte, hogy Golyó a kocsmában ivott az ismét felbukkant egyenruhásokkal, énekeltek, törtek, zúztak, célba lőttek a pult poharaira, s egyikük kezében, a zsonglőrmutatvány közben felrobbant egy kézigránát... Ketten haltak meg, egyikük Golyó volt.

ab

                  „Hülye faszfej..!”

                  A bababőrű nő ölében megzörrennek a papírok. Rám szegezi acélszürke tekintetét. Mindenki engem néz a kocsiban. A sarokban felvihog egy diáklány. Hangosan beszéltem volna..? Nem tudom. Mereven visszanézek. A nő lesüti szemét, a diáklány zavartan túr hátizsákjába. Eh, mindegy... Az ablaknak döntöm homlokom, s fásultan bámulom a felhők hegyoldalon sikló árnyékát.

Stanley Spencer: A katonák feltámadása

A kizökkent idő meséi - 5. Készültség

    Felugatnak a rohamosztag kutyái, amikor a vonat az állomásra gördül és megáll. Üvegkalitkájában a szolgálatos kisasszony lefojtja tenyerével a mikrofont, kihajol a tolóablakon: ránc fut fel homlokán, rezeg az arany a fülcimpájában.

            – Erre kell felszállnom..? – kérdezem.

Nem felel. Csak a fékekből szökő levegőt hallani, ahogy sziszeg a kocsik alatt.

            Percek múlva nyílik csak ki a vagonajtó. Fehér ruhás lány áll a fémkeretben, mint a fény egy cseppje, melyet kipréselt magából a vagonhomály. Ő az egyetlen érkező. Egyik karján gipszkötés, a másikkal a kapaszkodórudat fogja. A lépcsőre lép. Szinte csüng a rúdon, lábfejét előrefeszítve; bokáján szaporán lüktet egy kicsi ér. Rezzen a haja, lelép a földre. Gyanútlanul emeli tekintetét az előtte állókra.

            Megpillantja a fegyveres kordont. A felhúzott ínyű kutyákat. A célzó szemek tűfényét. A lyukat a rámeredő puskacsőben. Keze lecsúszik a kapaszkodórúdról. Gondolatban kisimítja még talán a szoknya ráncait, befejezi az érkezés mozdulatait, testét azonban visszarántja: a rúd után kap, koppan a vason a gipszkötés. Felugrik a lépcsőre. Arcán ijedt körök gyűrűznek.

            Az őrnagy felnevet. Kiüríti revolverét, elcsattintja, és a tokba dugja. Feltolja homlokán a sapkát, előlép a rendőrök mögül, kikerüli a katonákat is. Elsétál a lány előtt, átúsztatja rajta a tekintetét, szórakozottan... Fejét ingatva fütyörész közben, s a kocsiablakok tükrében mintha csupán azt vizsgálná, jól borotválta-e ma a borbély..? Peckesen lépdel el a lány előtt, aki, íme, csak egy fényfolt e pillanatfelvételen, fakó és veszélytelen. Pár lépéssel odébb megáll, végigsimít sercegő állán, kiköp, jó messzire, majd megperdül a sarkán, és ripacskodva széttárja karját:

            – Voilà..! – jelzi a mozdulat. – Nos..? Nem harap..! – és meghajol picit, mint egy állatidomár a mutatvány után, majd gúnyosan bólint a vigyázzban álló vasutasnak, aki feszesre rántja zubbonya alját; biccent a karszalagosnak, az osztagparancsnoknak... Elmosolyodik mind. Maguk elé mosolyognak, a salakra. Surrog a kavics: moccan a rendőrök lába, áthelyezik a súlypontot... Arcukba horpad a mosoly. Lenyelik, gyomrukba nyomják. Ráng a válluk, felböffenni készül a röhögés. Arasznyira kileng már a géppisztolyok csöve, ide-oda koccan a tárban egy selejtes golyó.

            Elindul a vonat. A lány a kocsi lépcsőjén maradt: nézi az elfutó földet, a kavicsot, a vasakat, a hátráló állomást, a zsugorodó arcokat. Átfehérlik csontja a bőrön, úgy szorítja a rudat. Másik karja aléltan leng a gipszkötésben. Megmoccannak a fásliból kimaradt ujjak: mintha intene. Mintha ujjaival üzenne. Nem tudom, mit jelezhet: eltakarja a kanyarodó szerelvény.

            Lefújják a készültséget. „Oszolj..!” – kiált az őrnagy, s e varázsszóra megelevenedik az állókép: pofájukat ráncba rántva összemarakodnak a szolgálati kutyák, hörögve rúgják a salakot. Felbomlik a sorfal: a katonák engem is magukkal sodornak.

            Amíg átvergődöm a lefelé fordított csövű fegyverek között és kikeveredem a lazuló szíjak hálójából, egyetlen kérdés marad csupán, amire gondolnom érdemes: a mikrofonra hajoló kisasszony vajon azonnal visszaváltja a jegyemet, vagy előbb a közleményt olvassa fel..?

Tomasz Alen Kopera festménye

A kizökkent idő meséi - 4. Végállomás

Piros. Sárga. Zöld.

     Elindul végre az autóbusz. Kivonszolja magát a kereszteződésből. Billeg, kanyarodik, gyorsul. Egymásra torlódnak bent, fogantyúkért kapkodnak az utasok.

              Gyorsítás. Fékezés. Súrlódó fém szaga, olajpára. Lendület és görcs. Forró huzat csap be az ablakokon. Cseppek csillognak az arcszőrök tövén. Por szitál.

            Izzadt hónaljfoltok: só-peremű térképrészletek. Mint egy felszabdalt ország darabkái, sötétlenek körben az öregasszony körül. A padlót nézi inkább. Nyakát behúzva lökődik ide-oda. Testtől-testig döccen. Elhúzódnak mellőle. Rámordulnak sárga tarkójára, gyér, lengedező hajára. Savó pácolta bőre alatt csontos rágalmak, porló mész, zsigeri szálkák. Szájában pattintott fogsor, rózsaszín műanyag. Pengényi rés az ajakhús helyén.

          A testek közt furakodva végül helyet talál. Körülményesen forgolódik, leül. Az ülés alá rejti higanysúlyú bokáját: zsibbad már. Tompa fájdalommal lüktet az ülés alatti homályban. Hangyák ezrei futnak fel rá. Tépik a bőrét a karmos rovarlábak. Felsóhajt: rusnya férgek..! Az ablakhoz húzódik. Az öregszag burkába fészkeli magát, homloka az üveget maszatolja: elszunnyad.

            A végállomásnál rajta kívül már nincs utas. A sofőr megy hátra, ébreszteni. Kinyitja a szemét: egy pillanatig mintha csápokat látna, pókot, kitin-ollót, rovarszőrt... Rusnya férgek..!

A sofőr újra megrázza, a vállánál fogva, ám ő nem mozdul, csak nézi a fiatalembert, álom-marta, fakó tekintettel.

          – Én csak véletlenül... – motyogja. Elhallgat. Feje megremeg, s mintha fentről zúdulna rá: egész testén átráng a görcs, megvonaglanak belei. Zavartan elfordul, kinéz. Alkonyodik az olajfüzek felett. Póznákat lát, kábeleket, szerelőcsarnokot. Tétova zajok, rovarláb-neszezés.

              – Már ideértünk..? – kérdezi, de kásás hangja kibicsaklik, felhígul a kocsi homályában. Teste elernyed. Feltör a zokogás, és szertebugyog arcára szorított tenyere mögül.

            A sofőr döbbenten hátrál az öregasszony körül kibomló, savanyú székletszagból, leugrik a kocsilépcsőn, és a csarnok felé iramodik. Talpa alatt surrog a zúzalék. A gyulladó lámpák fényében azonban megtorpan, mint egy menekülni képtelen bogár. A láncra kötött dobermann szétvetett lábakkal, remegő orral figyeli, halkan felnyüszít. A sofőr üvöltésére előjön végre egy szerelő, aztán a két lomha rendész: az autóbusz felé indulnak.

Ionut Caras: Twin Peaks

A kizökkent idő meséi - 3. Az első műszak

             Néhány napja dolgozik csak a csempegyár laboratóriumában, de már összesúgnak mögötte az asszonyok. A csomagológépek mögül lesik, állukkal böködnek feléje, kirobbanó visítással nevetnek.

A lány kamaszos-félszegen megy el a gépsor mellett. Nem néz rájuk. Tudja: az ő életét szövögetik ott, a raklapok rejtekében, kivarrják mindenféle szállal, arannyal, szürke cérnával, véres fonállal... Nyál csillan a suttogó szájzugokban, belemelegednek a játékba, lekerül fejükről a kendő.

            A futószalagon torlódik az anyag. Csörömpölve potyog a betonra az égetett csempe. Leáll a gépsor, villog az üzemzavart jelző lámpa.

           – Mi van...?! – integet a csarnok túlsó végéről a műszakvezető. Alakja eltorzul a kemencékből tóduló forró levegőben: lebeg, megnyúlik, majd mintha összeroskadna. Visszaintenek neki:

            – Semmi baj..! – és felsöpörnek, újraindítják a szalagot. A lány eltűnt a szemük elől: bement a mosdóba.

           A raktáros is kint van. A targoncásokkal beszélget. Ráérnek. A csomagoló sor ma már négyszer állt le, kevés a kész anyag, korai még begyújtani a fóliázót. A targoncákra könyökölnek, fél lábbal a kerékre hágnak, feszülő ülepű nadrágban, emberes pózban. Csuklóikon karórák fémszíja villan. Soká lesz még két óra...

            Lábujjhegyen lép ki a lány a mosdóból: tócsa lehet ott benn. Merev gerinccel jön. A férfiak mind feléje fordulnak, arcvonásaik átrendeződnek. Kihívóan nézik, a bagzó állatok rezgő tekintetével. Somolyognak, csücsörítenek. Tudnak ők mindent az ilyen kócos kis csibékről: tudják, mi kell ezeknek... A lány lerázza kezéről a csapvizet, nem néz rájuk. Fátyolként lebeg körülötte a mosdó klórszaga. Az emberek egymást lökdösik, füttyögetnek, sziszegnek. Karnyújtásnyira ringanak el előttük az almányi mellek. Mohón szippantanak a köpenyen át is látszó bugyi képzelt párájából, húnyt szemmel játsszák el egymásnak, gondolatuk most éppen hol matat. Felnyitják, szétfeszítik a lányt, hogy szürcsölhessenek belőle, hörbölhessenek egy csészényi édes sziromvizet, egy kortynyi pezsgető álmot... A targoncás a nadrágjához kap elöl, megmarkolja, gyömöszöli, felvonít... A lány nem hallja: becsukta már maga mögött a laboratórium ajtaját.

           Színét veszti a levegő. Akárha parancsszóra, a férfiak kurtán, elcsuklón felnevetnek. Elnéznek azután egymás mellett. Óráikra pillantgatnak. Hallgatnak.

Stanley Spencer: Munkások a házban