A halál árnyékának völgye

A halál árnyékának völgyében, avagy:

Barátom, a koppányszántói gazda

és a Rákosi-korszak

                                                         Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm.

                                                      Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.

                                                         Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért.

                                                         Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.

                                                         Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam.

                                                         (Zsolt. 23: 1-6)

Utazások során egy táj a maga hallgatag szépségével gyakran átöleli az embert, szárnyai alá veszi, fölé hajol suttogó lombjaival, és angyali szeretettel terelgeti erre-arra, apránként felfedve rejtett szépségeit, fényeit, árnyait… Mikor e meghitt közelség elér egy bizonyos szintet, szemérmesen félrelebben a múlt fátyla is, és felsejlik egy-egy közeledő szellem…

Vannak vidékek – például a Tisza egykori kiöntései, feltöltődött, ágai – ahol mamutcsordák kísértenek: sötét nyári éjszakák hangja idézi fel a csordák vonulását… Ha hosszabban elidőzünk, s még tűrjük a rajzó szúnyogokat, az éjszaka hangjaival egyéb múltbéli hangok is érkeznek: nádifarkasok nesze, éji lovasok poroszkálása, hajdani táltosok mormogása, rontó asszonyok ruhasuhogása, határvidéki török portyázók megcsörrenő zablája…

Más vidékeken tűzhányók feltörő lávája sistereg a tengerben, s az utazó felriad álmából: ám csak a Badacsony hűlő bazaltja roppant meg a balatoni éjben…

A szerző felvétele

 A tolnai dombság: tündérvilág. Ha befogadja az embert, akkor jó anyaként elaltatja tiszta, hűvös, hajnali páráival, s kinyitja a táj titokzatos Nagykönyvét. Végtelen meséket mond, felsorakoztatja a múlt dicső és kevésbé dicső szellemeit, követendő s intő példákat mutat.

 2012-ben egy koppányszántói présház, domboldali pince tatarozásakor, a padló alól rongyos füzet került elő. Hivatalos formanyomtatvány, a neve: ROZS BIZOMÁNYI VÉTELJELENTÉS.

 Nos, vételjelentés egy sem található benne – miért is rejtették volna a padló alá..? Az első űrlap sima hátoldalán azonban régimódi kézírással versbe szedett sorok olvashatók 1949 márciusából: „Talpra paraszt, hí a kolhoz…”

Továbblapozva újabb strófák, naplójegyzetek, elmélkedések, összehajtogatott cetlik következnek, s az egyre izgatottabb olvasó előtt a múlt homályából fokozatosan megjelenik egy szellem, s megszólítja.

Míg sorait böngésztem, egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Megmutatta nekem egyszer józan, máskor szarkasztikus, kétségbeesett, lázadó, gerinces, vallásos, hegyoldali pincében borozgatós, kackiásan mosolygós, reménytelen, a reményt soha fel nem adó, búsuló, karakán jellemének vonásait – kézen fogott, barátjává fogadott.

Elolvastam mind, s mikor végül becsuktam a foszladozó lapokat, már a hegyoldali pince előtt ültünk mi ketten, gombát sütöttünk parázson, s egy-egy kupa szántói bor közben hallgatagon néztük a halál árnyékának völgyét, azokat a keserves időket…

 Emléke előtt tisztelgésül, s abban a reményben, hogy múltbéli barátom nem fog ezért neheztelni, közreadok néhány lapot feljegyzéseiből, mellékelve az eredeti oldalak képét is, hisz nem tudtam minden szót kiolvasni (a bizonytalanságokat apróbb betűkkel, kérdőjellel, zárójeles pontokkal jeleztem), s azért is, hogy a könnyebb olvashatósát kedvéért az írásjeleken, helyesíráson történt apró módosítások mellett látható legyen az eredeti is.

Szeged, 2013 júniusában

"Isten óvja..." - részlet a kéziratból

1949. március 15. „Talpra paraszt…”

I.

Talpra paraszt, hí a kolhoz,
Amennyit bírsz, annyit dolgozz,
Itt az idő, válasszatok
Mikor lesztek kolhoztagok.

Rákosi kopasz fejére esküszünk, esküszünk,
Kolhoz tagok nem leszünk, inkáb (?) kolbászt nem eszünk.

II.

Kolbászt ettek mostanáig
Reakciós ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Most sírjukban megfordulnak,

Rákosi kopasz fejére esküszünk, esküszünk,
Kolhoz tagok nem leszünk, inkáb (?) kolbászt nem eszünk.

III

Sehonnai bitang ember,
Ki a norma ellen kel fel,
Drágább a kulák élete,
Mint a kolhoz becsülete,

Rákosi kopasz fejére esküszünk, esküszünk,
Kolhoz tagok nem leszünk, inkáb (?) kolbászt nem eszünk.

IV

Könnyeb a tálnál a sajka,
Kezünk mégis a tálat tartja,
Sajkába adják a csallánt,
Könnyen végezzük a normát.

Rákosi kopasz fejére esküszünk, esküszünk,
Kolhoz tagok nem leszünk, inkáb (?) kolbászt nem eszünk.

V

A magyar név majd ha szép lesz,
Kolhoznak már híre sem lesz,
Mit ránk kentek az oroszok,
Lemossuk a gyalázatot.

VI

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
Azt rebegik könnyes arccal,
Szembe szálltunk minden harccal (?)
A magyarok Istenére esküszünk,

Esküszünk, hogy Rákosi kopasz fejére
Reáütünk reáütünk

"Talpra paraszt..." kézirat

1949. augusztus 1.

CSÉPLÉS

Kopáran állnak a tarlók, eltűntek az aranysárga, szép búzatengerek,
A kereszteket is behordták már a szorgalmas, munkás földművesek,
Kazlakba rakva állnak szépen sorba, kicsik és nagyok,
Kinek, kinek a jó Isten, ahogyan adott.

II

A falunak munkás, becsületes népe, hálával telt szívvel tekint fel az égre,
Köszöni az áldást, amit onand kapott munkájára, terményére,
Hisz nem fáradt hiába, nehéz munkájának itt az eredménye
Cséplés van csak hátra, hogyha sikerülne, biztosítva van az egyévi kenyere.

III

Nem kel várni soká felbúgnak a gépek,
Ünnepre készülnek az eltévedt népek,
Feldíszített traktor, vörös lobogóval készen indulásra,
Ismeretlen kommunisták zsákokkal, villákkal várnak a munkára.

IV

Így indul a menet, felhangzik a nóta,
A munkásindulót minden torok fújja,
Elvonulnak egyik elvtársuknak szérüjére,
Azé lesz az első, hiszen mintagazda lesz belőle jövőre,

V

Itt még körülveszik a póznára tűzött Rákosi képet,
És arra mindnyájan mosolyogva néznek, mintha csak őtőle kapnák a kenyeret
Elfelejtik: haszontalan minden embernek a fáradozása,
Hogyha nem segíti őtet Istennek áldása.

VI

Végre megindulnak, mind áll a munkahelyére,
Négy-öt pedig vigyáz a gabona mérlegre,
Hisz a paraszt azért végezte egy évig a nehéz munkát,
Hogy pontosan megkapja most a bőséges tejkvótát.

VII

Verejték hullott tavasszal, mint nyáron, a kemény rögökre.
Bánatos szívvel tekintget most fel az egekre,
Ő érdemelte azt amit Isten adott, áldást munkájára,
Most mégis idegen kommunisták vigyáznak a zsákra.

"Cséplés" - kézirat

1949. december 31.

Búcsú az Óévtől

I

Ismét letűnt, újra elmúlt egy év a többi után,
Közelebb jutott a sírhoz minden, ki él a föld hátán,
Számlálgatja, olvasgatja élte letűnt napjait
minden élő, hogy mint használta fel az élet javait,
II

Mert amikor elbúcsúzunk te letűnt év tetőled,
Számba vesszük, hogy mit adtál, mit is mondjunk felőled,

Ígéretben nem volt hiány, duzzadt a jólét tengere,
De mit láttunk, hogy miben éltünk, az nyomorúság tengere.

III

Jog, szabadság, egyenlőség, oh mi szépen hangzanak,
Mi úgy látjuk, hogy jelenkorban mind-mind hamis jelszavak,

Jog – szabadság, hol keressük, hisz csak dolgozni van jogunk,
Szabadságról e hős korban csak álmodozni tudunk.

IV

Egyenlőség, most mikor csak a pártjelvényt nézik,
Rovott múltú pártbizalmik a sorsunkat intézik,
Lehetsz munkás becsületes, hű fia e szép honnak,
Mint kártevő hitvány férget ők mégis eltipornak.

V

Csak az segít, s aki hitvány, azt a fegyvert használja,
Vizet hajtson, teljes gőzzel Rákosiék malmára,
Akkor leszek jó hazafi (?) nemzetközi kommunista dolgozó,
akiket mi úgy ismerünk, mint csavargók, naplopók.

VI

Mindezeket eltartottuk a letűnt év folyamán,
munka nélkül fejlődtek ők az élet színvonalán,
Hisszük, hogy ők úgy szeretnék, hogy végig így maradna,
Jaj, de akkor milyen új év virrad a szegény magyarra

"Búcsú az Óévtől" - kézirat

Feltámadás! 1950

Felzúg az ének, alleluja, hála légyen az Istennek,
Aki békét, boldogságot adott az embernek,
Álelluja, zengjük, együtt, dicsőség Istennek,
Bár a béke, boldogság nincs meg az embernek.
II

Búg a harang, ünnepre hív, szívhez szól a hangja,
Örömkönny ragyog szemében mindnek, aki hallja.
Ünneplőbe öltöznek fel fiatalok, vének,
Ajkaikról felhangzik a magasztaló ének.

III

Bárcsak én is ott lehetnék, mint valaha régen,
Amikor még más csillagok ragyogtak az égen
Nem tudom már, hol a béke, és mi a boldogság,
Szívemet a csalódások darabokra zúzták.

IV

Megpróbáltam minden sorsot, csapásokat álltam,
Bár az élet egész útján kálváriát jártam,
Nem csüggedtem, mert reméltem a feltámadásban,
Mindig hittem és reméltem az Allelujában.

V

Ó dicsőség szent Királya, tekints ránk az égből,
Kik könnyek közt fohászkodunk tehozzád e földről,
Oh hegíts meg bajainkban, kegyes szemmel nézz ránk,
Siess segíteni rajtunk, mert elpusztul hazánk

"Feltámadás!" - kézirat

1950. január 6.

„Mennek, mennek, vándorolnak…”

Mennek, mennek, vándorolnak nyomában, egy szép csillagnak,
Nagy királyok, három bölcsek, kik messze földről jöttek,
A végtelen pusztaságban mindig, a csillag nyomában,
Eljutottak Betlehembe, reátaláltak a Kisdedre,
Jászoljánál leborultak, tiszta szívből imádkoztak,
Lábaihoz odaraktak minden ajándékot, amit hoztak.
Éjszaka, amíg pihentek, angyal jelent meg őnekik,
Mondván: haza más úton menjetek,
Heródeshez be ne térjetek,
Mert ő hazug, nagyon álnok, a hatalmát félti már most,
Fél, hogy az ártatlan kisded, ki már a jászolban szenved,
Megdönti az ő hatalmát, s elfoglalja birodalmát.
Más úton mentek hát vissza, s Heródesnek nem volt nyugta,
Katonáit elindította, s a kisdedeket legyilkoltatta.
Gondolta, köztük lesz az is, kit imád a föld s az ég is.
Heródes sokat tévedett, nem lelte fel a kisdedet.
Ki nékünk az üdvöt hozta, a világot megváltotta,
1950. évben essünk hát előtte térdre,
Zengjük: dicsőség Istennek, béke a jó embereknek!
Ismét feltámadt egy új csillag, mely után milliók futnak,
Színe vörös, öt az ága, a nagy Sztálin dirigálja,
Ragyogása nem jut messze, nem láthatod sötét este,
Ez is a jászolhoz vezet, de abban kedved nem leled.

"Mennek, mennek, vándorolnak...." - kézirat

1950. április 10.

Hideg északi szél…

Hideg északi szél söpör mindent végig.
Vetéseiket a gazdák fájó szívvel nézik.
Nem fejlődtek, sőt ha így tart, a nagy része elvész,
A szorgalmas földműves nép pusztulás elé néz.

II.

Bár szűken, de mindennapi kenyere még megvan,
De ruháján átfúj a szél, mindig jobban-jobban,
Helyette hogy jobbat vegyen, gondolni is merész,
Üres az istálló, kamra, pénzhez jutni nehéz.

III

Hiányzik a széna, nincsen abrak a padláson,
elvitte a gabonagyűjtő, megmaximált áron,
az állatok, a szegények érzik, bár nem látják,
Mind, ami van, az éhségtől zörgeti a láncát.

IV

Így fest ebben a szent évben a szépséges tavasz,
Öröm helyett sírhat rajta minden szegény paraszt,
Ígérik bár, hogy a termés több lesz, mint a norma,
De melegre, jó esőre senkinek nincs gondja.

V

Ígéretből pedig kaptunk mindig elég bőven,
De már erre nem építünk többet a jövőben.
Tudjuk, hogy a földműves nép minden jóért hálás,
Tudja, hogy övé a munka, Istené az áldás.

"Hideg északi szél..." - kézirat

1950. június 6.

„Oh ti gyávák…”

Oh, ti gyávák, miért reszkettek oly nagyon,
Féltitek tán, hogy elmúl a hatalom,
Mely a jogot, a hatalmat hitvány kezetekbe adta,
Remeg már ez a hitvány kéz, amely most a gyeplőt tartja.

II.

Morog, dühös az oroszlán, melynek lánca ha elszakad,
Vajon mi lesz belőletek? – élősködő, hitvány salak,
„Szabadság” – ki merte mondani e szót piszkos ajkatok,
Amikor minden szabadságot lábbal tiportatok.

III.

Dúskáltatok most minden jóban, amiért más izzadt,
Figyelitek az árnyékból, hogy arat a paraszt.
Lesz majd kenyér, nem halsz éhen, te hitvány naplopó,
aki kérkedve azt mondja: „én, magyar dolgozó”…

IV.

Édes hazánk drága földje, mely bennünket éltetsz,
Táplálod, ki munkálkodik, szenved, verejtékez,
Tán most érzed, hogy gyümölcsöd idegenek hordják,
Azért olyan hervadt, fonnyadt máskor üde orczád.

V.

Kiszáradt, forró rögökön dolgozik a magyar,
Verejtéke nem azért hull, amit szíve akar.
Rabszolgaság, kényszermunka, más élvezi a hasznot.

Így végzi a szegény magyar ezt a bús aratást.

"Oh ti gyávák..." - kézirat

1950. június 27 – 1950. július 31.

„Aratás” - Feljegyzések, 5 oldalon

1950. VI. 27.

Dobszóval közhírré teszik, hogy 28-án az aratást mindenki megkezdje, mert a rozsok túl érettek, a búzák pedig viaszérésben vannak. Aki nem kezdi meg, szabotál.

VI. 28

Kezdik az aratást, bár még csak látszatra érett, a szokatlan hőség és szárazság következtében besült.

VI. 29.

Sz. Péter és Pál napja, a falusi földműves nép kedvelt ünnepe, hiszen e nap körül szokott megkezdődni az aratás, mely a földműves nép egész évi fáradozásának, munkájának gyümölcsét hozta meg. Jelenleg is szívvel-lélekkel ünnepelt a falu földműves népe, csak ritkán lehetett látni olyant, aki aratni ment. Túlnyomó részben szentmisét hallgattak, s (…) megtették az előkészületeket e fontos munka megkezdéséhez, ugyanakkor már megérkeztek a községbe a városi pártszervezet kiküldöttei is, akik kifogásolták az ünnep megtartását, hivatkozva a szemveszteségre, mely szerintük a rozsnál 50%-os lehet, lakosság ellenszenves volt velük szemben, többen megkérdezték, vajon ismerik-e a rozsot, amely úgy besült, hogy a kicséplése is elég munkát okoz.

VI.30.

            Az aratás most már rendszeresen folyik, a falu népe, miután a hőség csaknem elviselhetetlen, 40-50 fok, már hajnali 1-2 ^h között megy a munkára, 18-20 ^h dolgozik naponta.

VII. 1.

            A szemközti községben folyik a munka, este dobolnak, értesítik a lakosságot, hogy vasárnap mindenki arasson, mert a városi pártközpont úgy határozott, aki nem arat, szabotál.

VII. 2.

            Vasárnap ünneplőbe öltözött férfiak és nők mennek az Isten házába, s mindenütt azt hallani, hogy Isten parancsa kötelező, nem a Matyié. Kiküldöttek dühösek, sok megjegyzést hallanak.

VII. 3.

Kidobolják, hogy a kulákoknak szerdára, a középparasztoknak csütörtökre be kell fejezni az aratást, aki nem teljesíti, szabotál, és elviszik, őrült intézkedések, józan ésszel ilyesmit elképzelni sem lehet, dolgozik mindenki látástól-vakulásig, s a kiküldött ellenőrök (a mi dolgozónk (?)) járják a határt a helyi dologkerülőkkel együtt, s jegyzik, egyelőre a kulákokat, hogy állnak a munkával.

VII. 4.

Este a kulákokat berendelték a községházára, közölték velük, amennyiben a következő nap az aratási munkát be nem fejezik, el fogják őket szállítani.

VII. 5.

Minden kulák elkövetett mindent, s akit csak lehetett, munkába állított, hogy az elszállítást elkerülje, egyiknél pl.-ul a helyi párttitkár is aratott, mint előbbi kenyéradó gazdájának, s amikor a kirendelt ellenőrök (dolgozók) megkérdezték a titkár elvtársat, miért dolgozik a kuláknak, ő bárgyúan azt felelte, hogy fogaterőért, erre felháborodva megjegyezték, s jegyzőkönyvezték, hogy a helyi párttitkár még jelenleg is ki hagyja magát zsákmányolni a kuláktól, valószínű, hogy a titkár elvtársnak ez az állásába kerül.

VII. 6.

Az aratás szokatlan hőségben (állandóan 45-50 fok) folyik, gyakoriak a megbetegedések, nem lehet csudálkozni, éjjel és nappal dolgozni, az emberek el vannak keseredve, hol a 8 órai munkaidő, hol az életszínvonal emelkedés, halljuk, hogy szomszédos községekből vittek el kulákokat.

VII. 7.

Máma behívtak 2 embert Szekszárdra, olyat, aki némileg ismeri a szláv, illetve az orosz nyelvet, dobszóval hirdették, hogy a betakarítást mindenki kezdje meg.

VII. 8.

Reggel kihirdették, hogy ellenőrzik, megkezdte-e mindenki a betakarítást, melyet folytatni kell holnap - azaz vasárnap is, sőt a kulákoknak be is kell fejezni.

VII. 9.

Elrendelték, hogy a cséplőgépeknél meg kell kezdeni a cséplést, ki is álltak, de mivel még jelentéktelen mennyiség van behordva, (…) holnapra halasztották. Mai napon kevesen takarodtak.

VII. 10.

Gépek megkezdték a munkát, a betakarítás folyik.

VII. 11.

Elrendelték a takarodás záros határidőn való befejezését.

VII. 12.

Szomszéd község Értény egyik kulákot Faragó (…) az aratási szabotálásért – fél nappal később végzett – elítélték, 2 évi elzárás, félévi kitiltás, 2000 Ft pénzbírság. Takarodás, cséplés folyik.

VII. 13.

Szakcs községben Fülöp Sándor ismert, mondhatni mintagazdát, 20-22 holdas középparaszt (kuláknak minősítve), előcséplésnél előfordult néhány kiló árpa különbözetért 1^1/2 évi börtön, 2000 Ft p.b. sújtották

VII. 14.

Munka gyors ütemben folyik, kihirdették, hogy a tarló hántást aratás befejezése után 14 napon belül mindenki befejezze, akinek nincs hozzá igaereje, kössön szerződést a gépállomással.

VII. 15.

Már elrendelték a munka folytatását vasárnapra is, de közben hála az Isteni gondviselésnek, megeredt az eső, megállt a munka, megálltak a gépek, s kényszer munkaszünet lett vasárnap.

VII. 16.

Az emberek templomba mentek, s a mise után felolvasott hírszolgálat nyomán, amely roskadozott a szovjet dicsérettől, a Koreaiak győzelmétől, az imperialista hóhérok vereségétől, leverten, egymás közt suttogva beszélve haladtak hazafelé, bár az egészből keveset hittek el.

VII. 17.

Az eső elállt, a légkör kitisztult, melegen sütött a nap, d.u. megindultak a gépek s egyben a behordás is ott ahol mint nálam is már a szomszédban volt a gép, a gabona átázott, vizes, de a behordás sürgős, itt a gép, s ha nincs kész a betakarítás, jön a legsúlyosabb büntetés.

VII. 18.

Hajnalban befejeztük a betakarítást, d.e. 8^h beállt a gépállomás egy cséplőgarnitúrája, jó karban lévő - mint hallottam – kulák gép volt, 9^h kezdünk. Dühösek, hogy a gabona egy része átázott, vizes. Azt akarják, ezt a részt teregessük ki száradni, amíg a száraz részt elcsépelik. Végre sikerül nékik megmagyarázni, hogy ez lehetetlenség, miután 4 gazdaság gabonája van ide hordva, s az összes csak egy ketted napi munka, tehát a megszárogatásról szó sem lehet. Belenyugodnak, folyik a cséplés, amikor a teljesen száraz részhez érünk, felaggatják a gépállomás és a kommunista munkások zsákjait, s a teljesen száraz és tiszta gabonából veszik ki a 10 egész 6/10 részesedést. Minekünk marad a vizes, átázott, melynek vizességi mennyiségét majd a terménybegyűjtő szövetkezet megbízottja (egy volt suszter), aki korlátlanul csalhat, lesz hivatva megállapítani, levonva 10-15%-ot, de a beírt mennyiségről el kell számolni, fejadag marad, vagy nem.

VII. 19.

A munka folyik, a betakarítás a vége felé halad, most már a számítást erőltetik. Minden nap egy fogatnak ekével, talyigával már az aratás megkezdése óta 24 óránként éjjel-nappal a községház udvarán, két ember pedig a templomtoronyban teljesít szolgálatot, félnek, hogy a kulák felgyújtja a termést (szerencsétlenek).

VII. 20 – VII. 25

Nincs jelentősebb esemény.

VII. 26.

Hírek: Koreában kitört a háború, kezdünk bízni.

VII. 27.

Amerika úgy a tengeren, mint a szárazföldön s a levegőben a Koreába lép.

VII. 28.

Arra számítottunk, hogy Koreát rövid napok alatt megtisztítják a kommunistáktól.

VII. 29.

Cséplés folyik teljes gőzzel, a gépeket is versenybe állították. Keletről nem jönnek bíztató hírek.

VII. 30.

Nem történt jelentősebb esemény, a cséplést befejezték, a beszolgáltatás erőltették, jelszó: géptől a magtárba, a falusi földműves nép csak a kényszernek engedve cselekszik.

VII. 31.

Megszüntették a fogattal, ekével való 24 órás őrtállást a községházánál, helyette újabb kedvezmény beszolgáltatási verseny VII. 20-ig. Értény megbízottai, volt kanászok, csőszök itt jártak a kihívás szempontjából (…)

Feljegyzések -1.

Feljegyzések - 2

Feljegyzések - 3

Feljegyzések - 4

Feljegyzések - 5

1950. augusztus 1.
„Befejezve a földműves nép…”

I.

Befejezve a földműves nép legsúlyosabb munkája,
Aratás, hordás és cséplés, pihenhetne utána,
De a bölcs demokrácia, mit vezetnek dolgozók,
Nem nézheti tétlenül, hogy pihennek a naplopók.

II.

Vigyázni kell a parasztra, szabotáló kulákra,
Aki csak pusztulást hozhat a virágzó országra,
Melyben úgy köszöntik egymást: elvtárs, szabadság!
Volt-e még, mióta ember él, ennél nagyobb gazság?

III.

Szabadság! Kinek van itt (…) bérembereknek,
Kik a múltban munka nélkül itt rajtunk élősködtek,
Máma pedig: MI, DOLGOZÓK – úgy képzelik magukat,
De mások munkája árán tömik tele hasukat.

IV.

Feladatuk, hogy jól tudják zaklatni a kulákot,
S egyben sárba tiporják a szociáldemokratákat,
Klerikális reakciót mind-mind el kell pusztítni,
Csak akkor hozza a jobb jövőt Dobi Pista, meg Rákosi.

V.

A jobb jövőt, melynek szele már érintett bennünket,
Lesöpörte padlásunkat, kiforgatta zsebünket,
Koldus módra tengethetjük már most az életünket,
Tán nem tarthat már sokáig – az vigasztal bennünket.

VI.

Véget ér majd szenvedésünk, s nem leszünk majd rabszolgák,
Láncainkat porba rázzuk, levetjük a rabigát,
Magyarország patrónája tárja felénk karjait,

Kelet felől virradni kezd, látni arany sugárit.

"Befejezve a földműves nép..." - kézirat

1950. augusztus 12.

„Korea, ezt hirdeti minden…”

I.

Korea- ezt hirdeti minden, minden lap ez fújja,
Gyűjtünk részükre pénzt, gabonát sorba,
Mintha a magyarnak ettől függne a sorsa,
Velük élünk vagy bukunk, más út nincs számunkra.

II.

Sajnáljuk a szegény koreai népet, amely szenved, vérzik,
Részvétünk kíséri őket e gyászos úton végig,
Melyre talán nem is önszántukból tértek,
Reásodorta őket a szerencsétlen végzet.

III.

Megfertőzte őket a világmegváltó kommunista eszme,
Amely mindent ígér, de nincs köszönet benne,
Mi magyarok ezt már, későn bár, de tudjuk,
Igájukat évek óta a nyakunkon hordozzuk.

IV

Ígértek nekünk is mindent, minden a miénk lesz,
Népé lesz az ország, a föld, a gyárak, de milyen szép lesz,
Ki is lett forgatva minden régi gazda, földműves, vagy gyáros,
Következik sorra kisgazda, iparos, a sok szegény János.

V.

Mire feleszméltek az első időkben lelkes támogatók,
Nyakunkon ültek már a zsarnokok, a jól fizetett naplopók,
Diktálják a tempót, mikor mennyi munkát végezz,
Joguk az van bőven, mind szabadon élvez.

VI.

Azé legyen a föld, aki megmunkálja, ez volt ám a jelszó,
Nagybirtok nem volt más, csak kizsákmányoló,
Munkálja mindenki a saját földjét, amit kapott,
Csépléskor megkapja érte a bőséges tejadagot.

VII.

Amennyiben ezzel nincs megelégedve, szabadon választhat,
Tagja lehet a termelőszövetkezetnek, vagyis a kolhoznak,
Ott lesz majd szabadság, úszunk a jólét tengerében,
Ezért küzdj, Korea, segélyt ne kérj tőlünk, hagyj minket békében.

"Korea, ezt hirdeti minden..." - kézirat

1950. augusztus 16.
„Mióta a cséplőgépek…”

Mióta a cséplőgépek megkezdték a munkát,
A sok aktatáskás naplopó irányítja a parasztok sorsát.
Minden gépnél van belőlük, több, mint a munkások,
De irtóznak a munkától, csak azt nézik, hogy telnek a zsákok.
Számítani remekül tud mind e sok naplopó,
Kinek lábát nem szúrta fel sohasem a tarló,
Össztermésből le a gépész s a munkások bére,
Ami maradt, már kell vinni a begyűjtőhelyre.
Ha van, aki nem hajlandó e jogokat mind igénybe venni,
Terméséből a tejkvótát a padlásra viteti,
Megjelennek a bérencek, nem kell soká várni,
Sajnos még mindig akad magyar a padlást leseperni.
Aki izzadt, aki fáradt egy hosszú éven át,
Magáénak nem mondhat mást, csak a polyvát, szalmát.
Kényszerítik minden szemnek a beadására,
Így épül fel a dolgozók boldog, szép országa.
A jó magyar nép, a földművesek, az ország gerince
Mindezt látva könnyes szemmel tekint fel az égre,
Hozzád kiált, magyaroknak dicső Királynéja,
Siess, segíts, mert elpusztul Szent István országa.
Hatalmukban tobzódó őrültek kormányozzák e dicső országot,
E nemzetet, mely annyi véres áldozatot hozott.
Anyánk s Szent Királyunk, siessetek segítségünkre
S juttassátok őket méltó helyükre: a Lipótmezőre.

"Mióta a cséplőgépek..." - kézirat

1950. augusztus 20. „Szent István…”

I.

Szent István, magyarok első szent Királya,
Tiéd a dicsőség, a miénk a hála,
Sírva sóhajt hozzád árván maradt néped,
Rabigát hurcolva ünnepli emléked.

II.

Törvényidet, melyeket bölcsen alkottál,
Félredobták, helyettük újakat hozván,
Dicső emléked hogy elhomályosítsák?
Szent neved napján ünneplik a népi alkotmányt.

III.

Felhívták a hívő magyar nép papjait is sorba,
Dicsérjék az új alkotmányt ma minden templomba,
Szent Királyunk! Hogy rólad is megemlékezzenek,
Nem tartják kívánatosnak a mai nagy emberek.

IV.

Akik fáklyás meneteket rendeznek zenés ébresztővel,
Piros zászlókat tűzetnek ki e szegény néppel,
Műsorok foglalják el az egész napot, de közönség nincsen,
Mégsem látja a söpredék, hogy helye nincs itten.

V.

Az új alkotmány ünnepére ma jó előre hirdették,
Megtartják a T.Sz.Cs.-nek alakuló gyűlését,
Megjelent egy képviselő, egy titkár a vármegyéből,
Hogy mit fognak elmondani, tudtuk mi már kívülről.

VI.

Eljött a gyűlés ideje, üres volt a helyiség, nem jelent meg senki,
Lógó fejjel, kókadt orral tovább kellett a vezéreknek menni.
Így maradt el a dicsőség, kitüntetés a vezéreknek, meg az egész pártnak,
Mely falunkat képviseli, s húsz tagot számlálhat.

VII

Koppányszántó hívő népe ezen idő közben
Templomban volt, felöltözve, szépen, ünneplőben,
Neked hódolt, szent királyunk, s szűz Máriát kérte,
Tekintsen le irgalommal e szegény, árva népre.

"Szent István..." - kézirat

1950. október 8.

Békekölcsön

Lejárt a kitűzött határidő falun, mint városon,
Lejárt a jegyzés, már nem segíthetsz sorsodon,
Hogy ha elzárkóztál, nem álltál kötélnek,
Dideregve nézhetsz elébe a télnek.

II.

Mert aki jegyzett, fűtik a remények,
Melegénél bátran néznek elébe a télnek,
Ottan (?) és százezrek várnak sorsolásra,
Nézhetsz, jó magyar nép, az üres padlásra.

III.

Csizma kéne, bakancs, hisz mezítláb járunk,
e boldog hazában didergünk és fázunk,
De van még egy reményünk, amely biztat, éltet,
elvtársi végrehajtók rázzák a kilincset.

IV.

Felforgatnak mindent, mit lehet még lelni,
E drága békéért mit lehet elvinni,
Óh, szegény kulákok, akik éjszakákon
Álmatlanul, félve fetrengtek az ágyban,

V.

Ki van reátok vetve az önkéntes kölcsön,
Vállaljátok, vagy nem, ez már életösztön,
Pusztulni kell a szabadság jelszavával, később, vagy korán,
Attól függ, hogy mit jövendöl számodra a Korán.

VI.

Ezek után mit is várnánk, sikerült a kölcsön,
Túljegyezte a magyar nép, gondolkodva bölcsen,
Hamar úgyis pusztulni kell, nem számít az élő,
De a reményt fel nem adjuk, eljön egy szebb jövő…

"Békekölcsön" - kézirat

1951. január 1.

ÚJÉV

Most, amikor búcsút mondunk az elmúlt óévnek,
Tekintsünk egy kissé vissza, mit hozott e jó népnek.
Mit váltott be azok közül amit ígért egy éve,
eljutott-e a magyar nép a megígért jólétbe.

II.

Vegyünk mindent szépen sorba, semmit el ne hallgassunk,
Nehogy egy is a sok jóból kimaradjon, és azt ne hangoztassuk
A munkáról gondolkozni idejétmúlt, rossz szokás,
Elvégzi azt már helyettünk a sok képzett szakmunkás.
III.

Jut belőlük mindenhova, nincs hiány tehetségből,
Minden telik a kanászok jól fizetett, kiképzett seregéből,
akik mind elhelyezkedtek jól fizetett tisztségekre bokrostúl,
Egyik elnök, másik titkár, fő az, hogy mind parancsol.

IV.

Tavasszal, mikor üres a parasztnak padlása és kamrája,
Lesöpörte a dolgozók élenjáró, semmittevő gárdája,
Elrendelték, miből mennyit kötelező elvetni,
Sőt már azt is, hogy holdanként hány mázsát kell aratni.

V.

Nem számít vetőmaghiány, időjárás nem fontos,
Igényelhet, de nem kap semmit mindenki, aki okos,
A bajok csak ott kezdődnek el, ha a kivetést nézzük,
Azoknak, akik dolgoztak, nem marad semmi részük.

VI.

Közellátási megbízott nagyúr! – ki tanult sokat,
Falunk végén számolgatta a múltban a vájgokat,
Tapasztalata van bőven, hisz már 18 éves,
Csak nem tudja a közmondást: ahol nincs, ott ne keress..

VII.

No de végre mégis eljár egy-két hónap, s még élünk,
Köszönjük meg rákosinak, hogy van még (…) kenyerünk,

Fejadagunk kettőszázhúsz, termelvényünk javából,
Ebből 18% marad ki a számlából.

VII.

Egyszázhatvan a fejadag, magas életszínvonal,
Mi kaphatunk, állataink dögölhetnek azonnal,
fontos az, hogy a mélyszántás mind be legyen fejezve,
Tavasszal majd egymást fogjuk be az eke elejbe.

VIII.

Így búcsúzunk az óévtől, melyet máma 1 éve
Rózsaszínben rajzoltak a jó magyar nép elébe.
Bár nem tisztünk, de azért ennél mégis többet reméltünk,
Zsarnokságban rabszolgasors – csak az, amit elértünk.

IX.

Sokan vannak már közülünk, kik a börtönben ülnek,
Bűnük az, hogy nem hódoltak e dicső rendszernek,
Védték a munkájuk által megszerzett javakat,
azok elkobzása után kezükön lett a lakat.

X.

Itt állunk az új év előtt, sorsunk bár nehéz nagyon,
De Istenünk velünk lesz majd, hogy a remény el ne hagyjon.
Reméljük, hogy elmúlik még a golgoták járása,
A szép magyar szabadságnak lesz még feltámadása.

                                                                          Koppányszántón, 1951. január 1.
                                                                                                               Szőke Márton középparaszt

"Újév" - 1. oldal

"Újév" - 2. oldal

1951. január 15.

„Jól kezdődik az új év is…”

I.

Jól kezdődik az új év is, csak ne tartson sokáig,
Ha soká tart, tönkremegyünk, elpusztulunk egy szálig.
Tanácsaltiszt nap-nap után minden utcán végig veri a dobot,
Kihirdeti azt a sok jót, mit a bölcs tanács hozott.
Első, hogy a mélyszántásra már csak két nap van hátra,
Ki nem tudja befejezni, elviszik más határba.
Második, hogy aki még a csutát nem hordta haza,
Most már ne számítson arra, mert mindenki hordhatja.
Jön még más is, ez személyes behívással történik,
Húsz évestől 36-ig a férfiakat a tanácshoz rendelik,
Tanácselnök – egy volt kanász – nagy bölcsen előadja,
Kötelező – mindnek legyen – fényképes igazoló lapja.
Ezt – amint már képzelhetjük – (a) megjelentek csoportja
Öklét magasba emelve nagy zúgással fogadja,
Meglátszik a lelkesedés a kipirult arcokon,
Ökleiket meg szeretnék táncoltatni a tanácstag-hátakon.
Ezzel elmúlt egynéhány nap, már 15-öt írnak,
A tanács elé úgy 150 községi lakost hívnak.
Gondoljuk már előre is, lesz egy újabb találmány a részünkre,
Amit közöl a bölcs tanács, ajándékul, ezen boldog új évre.

II.

Alig várjuk, hogy hallhassuk az újabb felfedezést,
Mely úgy hangzik, hogy nem végeztük még el az őszi vetést,
Kinek 1 hold, kinek kettő, amit még el kell vetni,
Erre már csak egy-két napi halasztást lehet kapni.

III.

Vetőmagot hogy hol vegyünk, ez aztán már más kérdés,
Azt mondják, hogy búzát eszik a hízó kulák sertés,
Bár alig bír annyit szedni szegény saját magára,
amiből majd telhetne a zsírbeszolgáltatásra.
Eggyel azért többet tudunk, s még okosabbak lettünk:
Isten tudja, mit aratunk… de januárban vetünk keresztet a múltra.

"Jól kezdődik az új év is..." - kézirat

1951. január 17.

„Fel, te jó magyar nép…”

I.

Fel! te jó magyar nép, kapára, kaszára,
Készüljetek fel mind a döntő csatára,
Csatasorban áll már mind az egész világ népe,
Rabszolgasors kell-e, vagy igazi béke..?

II.

Rövid már az idő, rohannak napok,
Szabadság vagy rablánc között válasszatok,
E kornak rablánca húsotokba vágott,
Bizton válasszátok hát a szabadságot,

III.

Álljatok ki bátran szembe az ármánnyal,
Aki csak kérkedett itt a szabadsággal,
szabadsága van itt az édes hazában
Mindnek, aki belép a kommunista pártba.

IV.

Aki e szép hazát nem tekinti másnak,
Mint a kommunisták eldorádójának,
akik szabadsággal köszöntik fel egymást,
De azt nem élvezi egyéb, csak az elvtárs.

V.

Rákosinak hitvány naplopó gárdája
Akiknek Sztálinhoz szól napi imája,
Élvezi a busás, nagy fizetéseket,
El kell a nyakunkról tüntetni ezeket.

VI.

Ébredj, jó magyar nép, közelg már az idő,
Nyugatról közeleg egy setét, súlyos felhő,
Villámok cikáznak, vihar szele száguld,
Harcra készen várjad, tétlenül ne bámuld.

VII.

Hogyha elérkezik a cselekvés napja vagy órája,
Szegény magyar népünket készen találja,
Ahogy védte eddig egy évezreden át,
Megvédhesse újra Szent István országát,
Amelyet felajánlt, gondjaira bízott Szűz Anyánknak,
A magyar nép dicső, nagy patrónájának.

"Fel, te jó magyar nép..." - kézirat

1951. április 11.

„Tavasz van, bár az idő…”

Tavasz van, bár az idő még zord, hideg, szeles,
Künn a határban dolgozni bizony nem kellemes,

De a napok fogynak, egy a másik után, rendbe,
S be kell illeszkedni a munkaversenybe.

Azért van s működik az a sok bölcs tanács,
Hogy ne hiányozzék sehol a jó tanács,

Hallhatjuk minden nap, hogy verik a dobot,
Mikorra kell elvetni az árpát, a zabot.

Megterveznek mindent okosan, előre,
Holdankint hány állat legyen az istállónkban,
Hány liter tejet kell vinni be a csarnokba.
Bámulatos az ész, amely mindezt kitalálta,
Hány tojást kell tojni a tyúknak a kosárba,
Mennyi mázsát terem a föl holdankint búzából.

Volt e még valaha ily boldog élete a parasztnak..?
Nincs helye, hogy volna itt most a panasznak,

Termelhet most mindent, növényt, minden fajtát,
Mindnek megtalálja helyben a piaczát.

Beszállíthat mindent, amit termelt sorba,
S jövőre beléphet a termelőcsoportba.

Mert azt a kis tételt, mit kiróttak rája,
Részben fizesse csak, máris üres lesz a kamrája.

Nem marad kenyere, nem telik ruhára,
Állatai – ha még mind egy lábig ki nem fogyott -
Bőgnek éhségükben, a bőr rájuk száradt.
szegény paraszt, mindezt látva, nem segíthet mással,
Megpróbálja éhségüket csillapítani szeminárium tartással.

"Tavasz van, bár az idő..." - kézirat

1951. április 12.

„Megvédjük a békét, ezt hirdetik…”

Megvédjük a békét, ezt hirdetik újra, úgy, mint régen,
Nem lesz többé felleg fen a magyar égen,
Siess, jó magyar nép, írd fel a nevedet,
Mindenféle bajból Rákosi kivezet.

Szabadság honában élünk, bár nem tudjuk,
De ezt a jogunkat soha fel nem adjuk,
Jöhet a vad nyugat, koldus Amerika,
Leleplezi őket a szovjet diplomácia.

Beszélhetnek Párizsban Jeeb (?), Davies, Parádi,
Gromiko ezeket mind-mind leleplezi.
Szabadságot, jogot máshol nem is mértek,
Csak a szovjet unióban, és a csatlós népnek.

Minden lapjuk telve van joggal és szabadsággal,
Minden börtön telve van paraszttal, kulákkal,
Mit vétettek? Miért jutottak e sorsra?
Mit gyűjtöttek szorgalommal, kemény munka árán,
Bűnnek rója fel részükre ez a setét ármány.
Felosztja a naplopó közt, egyenlőség jogán,
Így lesz koldus nemsokára becsületes, s zsivány.

Így építik nap-nap után a kommunista rendet,
Így hajtják az igájukba a sok hiszékeny embert,
Hazugsággal, erőszakkal, hitvány eszközökkel,
Ha Isten nem segít rajtunk, mi lesz e jó néppel..?

"Megvédjük a békét..." - kézirat

1951. április 22.

"Pécs 1914"

I.

Pécsen voltam, sokat láttam, még többet tanultam, mi a múlt és jelen különbsége
Amikor ott jártam, már 37 éve, szépséges, virágzó város volt, hazánk büszkesége,
Tele életkedvvel, vidámság és jólét, bármerre is jártam, mindenütt ezt láttam.
Bár akkor már kitört a háború gyilkos, bősz vihara, emberek ezreit a halál aratta,

II.

Mégis virult minden, csak mosolygó arcokat láttam,
Szívből köszöntöttek ifjak és öregek, bármerre is jártam,
Pedig Őfelsége katonája voltam,
Mentémen, csákómon sárga zsinórt hordtam.
III.

Sokszor jártam végig a Siklósi utat a Széchenyi térig,
Csupa víg jókedvvel köszöntöttek a civilek is végig
„Jó reggelt, vitéz úr, korán kelt fel máma”
- mintha csak tartoztunk volna egy családba.

IV.

Este, mikor már a szolgálat lejárt, szabad lettem,
Valamelyik vendéglőbe vacsorázni mentem,
Mindenki szívesen és örömmel látott,
Bár azelőtt még csak rólam hírt sem hallott.

V.

Vígan beszélgettünk, egy pohár jó bor mellett,
Melyet szép hazánknak áldott földje termett,
Megértettük egymást, civil az, vagy munkás dolgozó,
Nem volt akkor közünk lázadó és hitvány naplopó.

VI.

Magyar a magyarnak nem volt ellensége, mint máma,
Hittük, hogy felvirrad még egykor e szegény hazára,
Felvirrad majd egykor még e szegény népnek,
amely ezer éven át már olyan sokat vérzett.

VII.

Most ellenben látjuk, álom volt minden, amit vártunk,
Szabadság helyett szolgasorsra jutottunk,
eltűntek mindenütt a mosolygós arcok és emberek,
Helyettük mit látunk, uralkodik rajtunk hitvány bérencsereg.
Pécsnek büszke népe, mely sok vihart átélt,
Nem lelkesedik a demokráciáért…

"Pécs, 1914" - kézirat

1951. május 8.

Árvíz Koppányszántón

Az úrnak ezen esztendejében
Még nem volt hiány jótékony esőben,
Tán azt is mondhatnánk, úgy régi szokásból,
Uram, éppen elég volt ebből a jóból.

De ami megtörtént pont a fenti napon,
Nem tudom, hogy fér el itt e kicsi lapon.
Most is borús az ég, szitálgat az eső,
Nem feltűnő már, ez a nap nem első.

Sokkal feltűnőbb, hogy e csendes homályba
Belereng a félrevert harangnak a kongása,
Ijedten tekintget ki-ki jobbra, balra,
Nem láthatja, hogy füst hol gomolyogna…

Egymástól kérdeznek, de nincs biztos válasz,
Amíg végre dobol kisbíró, a János.
Figyelik és várják, jobban ám, mint máskor,
Csodálni ezt nem kell, így, harangkongáskor.

Végre elhangzik a dobnak tompa hangja,
János kisbíró a következőt mondja:
Mindenki, aki él, kocsival és lóval,
Akinek nincs lova, tehénnel, tinóval,

Akinek még az sincs, ásóval, kapával
Jelentkezni menjen a tanácsházához.
Igen nagy a veszély, a Koppány kiáradt,
Az alsórét mentén elmosta a partot.

Zúgva hömpölyögnek a hullámok előre,
Lassan elérnek a borjakúti rétre,
Melyet hogy ha elönt ez a vészes árvíz,
Beadni a paraszt Tamásiba mit visz..?

Lassan megindul ki-ki, hogy meglássa,
Milyen is a világ s a víznek folyása.
De a munka nem megy, inkább mosolyognak,
A víz folyásának szabad utat hagynak.

Hiszen ezen útját nem először járja,
Elvonul, és mit jár a nagy tanács szája..!?
Igen, de a tanács se hagyja ám könnyen,
Már szól a telefon benn, a rendőrségen.

Jönnek a rendőrök, kezdődik a munka,
Leírni nem lehet, mi történt azóta.
Éjszaka, mint nappal, dolgozik a jó nép,
Építi a gátat, hordja a venyigét.

Tanácsház udvarán volt egy halom oszlop,
Melyet a tagosítást végző mérnökség szállíttatott.
Néhány óra alatt ez mind-mind elnyelte
A kiáradt Koppány hatalmas víztömbje.

Jött utána trágya, venyige, föld bőven,
Hasig jártak szegény, rossz gebék a vízben.
Még a szomszéd község lakóit is ide rendeltették,
a munka üteme elkerülte Dunapentelét…

Amire elkészült a hatalmas védgát,
Mely visszatartja medrébe a Koppányt,
Elvonult a veszély, és leapadt a dagály – a csatornán…

Boldogan pihenhet a bölcs tanács a szerzett babérjain.

"Árvíz Koppányszántón" - kézirat, 1. oldal

"Árvíz Koppányszántón" - kézirat, 2.  oldal

1951. május 12.

„Délután 7 óra…”

I.

Itt ülök, egyedül, kicsi asztalomnál, gondokba merülve,
Eszembe jut a múlt, (s jelen), s aggódva gondolok a magyar jövőre.
Ez a nép, mely vérzett sok századokon át idegen czélokért,
És még szebb jövőt? Vagy elpusztul, elvész idegen czélokért…
Szép hazánkat dúlták török, tatár hadak,
Mondhatjuk vajon, hogy most a magyar szabad..?
Ha lerázta jármát töröknek, tatárnak,
Rabszolgája lett a vérszopó osztráknak.

II.

Kevés kivétellel több, mint ezer éve
Szabadságot népünk csak hírből ismerte,
Ha szűnt az idegen népek zsarnok elnyomása,
Magyar a magyarral kelt leszámolásra.
III.

Lelketlen vezetők, hitvány haszonlesők voltak köztük végig,
Azt hitték, hatalmuk felér tán az égig,
És hogy megtarthassák hatalmukat, akármilyen áron,
Nem segítni, de rombolni szoktak e szegény országban.

IV.

Jöhetett itt bárki, bármilyen jelszóval eszmékkel,
Könnyen bánt el mindig e szegény magyar néppel.
Kinek csak ígérni kellett, bár semmit sem kapott,
Mégis vállalta és megküzdötte a legvéresebb harcot.

V.

Legjobbjai hulltak el a véres harcok alatt, sokszor idegenben,
Sok százezrek nyugosznak családjaiktól távol, idegen földben.
Miért haltak ők meg..? Azért, hogy kik élünk,
Hitvány zsarnokoknak járma alatt nyögjünk,
Ezért pusztult népünk színe és legjava,
Hogy nyakunkon üljön a hitvány kommunisták
a naplopók hada.

"Délután 7 óra..." - kézirat

1951. május 16.

Újabb csalódás (elmélkedés a múltról)

I.

Eltelt a fél május, rég elmult elseje a hónak,
Melyet ünnepelni a félrevezetett munkások szoknak,
Május örökké a virágok, a szép Pünkösd hónapja,
Legenda szerin ezt szűz Mária magának választotta,

II.

Szép is május, minden zöld, virágos, új életre ébred a természet,
Virágos fák lombjai közt kis madár rak fészket,
Napfényes időben a földműves nép kint van a határba,
Már a felkelő nap munkában találja.

III.

Dolgozik nap mint nap, hull a verejtéke a termő rögökre,
Fohászkodva tekint le a jóságos egekre,
Hiszi, amit hinni mindenkinek kötelesség volna,
Istené az áldás, emberé a munka.

IV.

E hitben végezi jó kedvvel a legnehezebb munkát,
tudja, hogy így láthatja el mindennel családját,
Telik majd kenyérre, lesz majd hízott sertés, tartós ruha,
Meglesz majd a hideg télre a szükséges tűzifa.

V.

Ősszel kifizeti a kirótt adóját kis feleslegéből az államnak,
S nem hallja hírét sem, nyugodtan alhatik, a végrehajtónak.
Ilyen volt az élet, a földműves sorsa az elmúlt időkben,
Nem volt verseny, mégis minden találtatott bőven.

VI.

Békében élt, igyekezett megnövelni kicsi gazdaságát,
Szebbé tenni háza táját, fejleszteni állatállományát,
Minden feleslegét a piacra vitte, hisz pénzt kapott érte,
Melyért kicsi háztartását mindennel fedezte.

VII.

Szükséget nem látott, megvolt a munkája gyümölcse,
Életének színvonala kielégítette….

Folytatás:

I.

Így találta az új eszme, melyet képvisel Sztálin, és nálunk (Rákosi),
Kit úgy hívtak még a múltban: Róth Mojzes, ezt írta a rabbi.
Azzal kezdték: tiéd minden, azé a föld, aki megmunkálja,
Ezzel lett félrevezetve hazánk sok becsületes, földműves munkása.

II.

Felosztották a hercegét, a grófokét, minden hitbizományt (?),

Magáéban dolgozhatik minden paraszt, megszűnt a szolgaság.
Dolgoztak is a szegények, eltelve hálával mindazokkal szembe,
Akik a nyakukról a jármot levenni mind-mind segítette.

III.

Szánakozva néztük már akkor is őket, akiket pillanatnyilag meggyőztek,
Tudva azt, hogy csak eszközül használják fel őket,
Bár még akkor ha ilyesmit szóba mertünk hozni,
Képesek lettek volna tán rögtön pofozkodni.

IV.

Mert hogy az övékét, mit Rákosiék adtak, sose bántja senki,
Emelett tán még a tűzbe is tudtak volna menni.
Dicsőítették a kommunt, a demokráciát s mind a vezetőket,
Az hangzott, hogy „a vérünkkel is megvédjük őket”…

V.

Telt az idő, Marx és Engels tanai szerint alakult a helyzet,
Szegény paraszt vállára szakadásig rakták rá a terhet,
Ha panaszra nyílott ajka, elégséget már nem tudott tenni,
Kész a válasz: a T.SZ.Cs.-be kell már belépni.

VI.

Mit hirdettek: „azé a föld, aki megmunkálja”,
Mind hazugnak bizonyult, állam a gazdája.
Tied minden – ez a jelszó, de mi van mögötte:
szegény paraszt, tiéd a munka, de másé a gyümölcse.

VII.

Húzhatod nap mint nap, napestig az igát,
Munkádnak gyümölcsét élvezik a tunyák,
Kik a múltban aljas, hitvány sorban éltek,
Most mint „a dolgozók” a nyakadon ülnek.

"Újabb csalódás" - kézirat, 1. oldal

"Újabb csalódás" - kézirat, 2. oldal

1951. május 16.

Beszélgetés unokámmal

I.

Akit a sors tőlünk elragadott, olyan sorsra jutott, amit nem választott.
Nem volt néki egyéb, csak az édesanyja, aki munkájával gondok közt tartotta.
Azt akarta, hogy ember váljék belőle,
Büszkesége legyen a családnak, nem pedig szégyene.

II.

Tanult, nélkülözött, nem keveset, de sokat,
Fiatalon megjárt már sok nehéz utat.
Hat osztályt elvégzett a felsőbb iskolában, a Gimnáziumban,
Egy évig tanult a bányásziskolában.

III.

S amikor az élet új szakába került, hogy a szakérettségit letegye,
Behívót kézbesített a posta a kezibe,
Most itt áll előttem, honvédruhájában, mint egy tisztnövendék,
Még tizennyolc éves, vajon hova jut még?

IV.

Tudom, hogy jó fiú, engedelmes, szelíd,
S nem érdemeli meg a sors csapásait,
Arra neveltük, hogy drága, szép hazánknak javára,
Legyen nemzetünk egy hasznos polgára.

V.

Hasznos, békés foglalkozás legyen osztályrésze,
Idővel majd édesanyját is megsegíthesse,
Ember tervez, Isten végez, régi ez a mondás, de igaz,
Őt is komisz ruhába öltöztette a tavasz.

VI.

Ez a ruha szemnek tetsző, de csalhat a külső,
Ki tudja, hogy mit rejteget magában a jövő,
Hogy ha eljő! el fog jönni a leszámolás napja,
Hol emberek százezrei kerülnek vérpadra

VII.

Vajon lesz-e majd belátás, méltányolják-e azon tényeket,
Hogy az erőszak, a kényszer sodorta ezen helyzetbe szegényeket,
akiknek idegen Marxnak minden tana,
A legdrágább nekik a család és a haza.

"Beszélgetés unokámmal" - kézirat

E lapok közt, szépen, féltőn kettéhajtva, ott lapult egy unoka iskoláskori kis írása is "Nagyapám" címmel... Íme:

"Nagyapám"

1952. január 26.

(Búcsú. Plébánostól)
Szomorúan zúg a harang dallamára

I.

Gyászruhában, könnyes szemmel jöttünk most e szent helyre,
Szomorúan száll az ének, könny ragyog a szemekbe,
Ravatalán, koszorúk közt pihen lelkipásztorunk,
Fájdalomtól megtört szívvel most őtőle búcsúzunk.

II.

Megköszönjük sok jóságát, amit tett, míg köztünk élt,
Vigasztaló, sok szép szavát, ha vesztettük a reményt,
Bár őtet is gond gyötörte, mardosta a fájdalom,
Panasszava ritkán hallott, mosolygás ült az arcon

III.

Kihűlt ajka nem szól többé, nem dobog nemes szíve,
Nem látja, hogy híveinek könnytől ázott a szeme,
Nem hallja már az özvegyek s szegény árvák panaszát,
Híveinek bánat szülte, sok keserű fohászát.

IV.

Hogy ha most e kihűlt ajkak újra szólni tudnának,
A gyászoló híveinek végbúcsút mondanának,
Megköszönnék, hogy teljesült utolsó kívánsága,
Fáradt teste itt pihenhet a szent kereszt árnyába.

V.

Isten veled, jó pásztorunk, fogadd végső búcsúnkat,
Érted küldjük az egekhez a leghőbb imáinkat,
Kérjed te is híveidért az egeknek jó urát,
Hogy adjon majd számukra is csendes, boldog kimúlást.

VI.

Ha eltakar a sírhalom ott kinn a temetőben,
Fáradt tested megpihen majd a sötét sír ölében,
Nyugodjál meg híveid közt az úr Jézus nevében,
Kérjed őt, hogy találkozzunk az örök dicsőségben.

Isten veled, jó pásztorunk, találkozunk egykoron,
a szeretet szép rózsái nyíljanak sírhalmodon.

                                                                                   Koppányszántó, 1952. Január hó 26 án
                                                                                                                                                          Szőke Márton

"Búcsú Plébánostól" - kézirat

1952. március 8.

Rákosi születésnapjára

Alig hogy pihentünk a nagy ünnep után, mely névnapján lefolyt,
Melyen az elvtársak lelkesedése mint a vihar tombolt,
annyi jót kívántak dicső vezérüknek, éltetve a drágát,
aki odaadta a földet, a gyárat, a hazát.
Sok elvtársnak még tán rekedt is a hangja a sok éljen után,
Még mozog a kitüntetés a felakasztott kabátján,
Máris itt a másik ünnep, mely még sokkal nagyobb,
Hatvan éve hozta a gólya a vezért, a kedvest, a nagyot.
Igaz, akkor még nem írták ezt piros betűvel naptár, vagy újságban,
Mert nem tudták, mit jelent a történelem folyásában.
Hová fog fejlődni a kis zsidó palánta, évtizedek múlva
Szent Istvánt, Szent Lászlót mind mögötte hagyja.
Nem volt még előtte a nemzet nagyjaiból soha senki,
Aki ilyen bölcsen tudta volna e szegény nemzetet orránál vezetni.
Inkább elosztotta elvtársai közt másoknak a vagyonát,
S mire észhez kaptak, a nyakukba akasztotta jármát.
Nem úgy van, mint régen – hirdetik a lapok – nincsenek népnyúzók,
Maguknak építtik az országot a magyar dolgozók.
Nem teher most semmi, boldogság az élet, a színvonal magas,
Ki hozta ezt nekünk? Rákosi, a dicső, a kedves, aranyos.
Cserébe mégsem kér e sok jóért, amit adott, semmit, csak a munkát,
Mivel magunknak dolgozunk, teljesítsük hát duplán a normát,
A gyümölcsét majd leszedik, azt már ők intézik,
a kérges kezű dolgozók csak könnyes szemmel nézik.
Mindezt megírták az újságban a szervezett munkások,
De nézzük, a falun a földműveseknél a viszonyok tán mások:
Azt ígérték, mikor a földet osztották, nem lesz többet végrehajtó,
Nem okoz majd gondot a parasztnak az adó,
S ahogy nézzük sorba a dolgoknak ütemes (?) folyását,
Kezdünk meggyőződni, hogy ezt be is váltják.
Mindent kisöpör a beszolgáltatások magas színvonala,
Üresen ásít az istálló, sertésól, padlás és a kamra,
Ha még tovább így tart, nem kell soká várni, nyitva állhat minden ajtó
Az üres épületekben nyugodtan foglalhat helyet a végrehajtó,
Aki még jelenleg magas méltóságban ha nem talál másra,
Várja, míg a búbos tojik a kosárba.
Mindent elszed a paraszttól, amit termelt, miért küzdött, fáradt a népnek állama (?)
Nem marad más, rongyos ruha, üres gyomor, mégis magas az élet színvonala.
A drága föld, melyet vérrel szereztek apáink, s verejték táplálta,
Máma teher, s alig-alig akad már gazdája,
Nem hallik már az ifjúság vidám énekhangja
Így tavasszal, az eke után amikor a barázdát hasítja.
Dolgozik bár, de nem kedvvel, szívét bánat marja,
Dalolhat a kis pacsirta, alig-alig hallja.
Így köszönt ránk Rákosinak 60-dik születése napja,
Gyűlölettel gondol rá a földművesség apraja és nagyja.
Mert ő hozta részünkre is ezt a sok jót, e szép szabadságot,
Amelyre a magyar földműves nép igazán nem vágyott.
De azért mi is ajánlunk születésnapjára, őszintén, igazán,
Egy igazi jótanácsot, melyet egy megkínzott nép tiszta szívből kíván:
Azt ajánljuk, szedje össze gyorsan a sátorfáját, tűnjön el örökre,
Míg nem késő, gyorsan a fajtáját keresse.
Boldogítsa őket ott, a Jordán táján, elkíséri oda a magyar nép átka,
Miért pusztulást, nyomort hozott e dicső szép országra.

"Rákosi születésnapjára" - kézirat, 1. oldal

"Rákosi születésnapjára" - kézirat, 2. oldal

1952. május 21.

Helyzetkép

Szomorú napra virradt hazánk lakosságának, a magyar népnek legértékesebb osztálya, a magyar földműves osztály, amely mindenkor megfeszített erővel dolgozott, hogy a reá kirótt súlyos, sőt mondhatni, ésszerűtlen és teljesíthetetlen adó- és természetbeni kötelezettségét teljesíteni képes legyen, hogy megtarthassa önállóságát, ne jusson teljesen rabszolgasorsba, s odaadta eddig is mindenét a nép államának (igaz, hogy ha nem adta önként, elvitték erőszakkal), ebben a szabadság hazájában, ahol annyi jogról beszélnek, hogy bajos rajta eligazodni, de a magyar földműves nép azon része, amely nem tartozik a párt kebelébe, csak 3 joggal élhet: fizetni, dolgozni és hallgatni.

A mai napon viszont oly mérhetetlenül súlyos csapás sepert rajtunk végig, amely összetörte minden reményünket arra nézve, hogy ezt a népnyúzó kommunista kormányzatot kielégíthessük. Reggel arra virradtunk, hogy szőleink, kapásaink, sőt kalászosaink is nagy részben tönkrementek – elvitte a földműves nép munkája gyümölcsét egy erős fagy, vége Rákosi és cinkosai beütemezett tervének, megszűnt a 14 q holdankénti termés kalászosokból, s a 40 q termés tengeriből.

A munkás, becsületes magyar nép egy siralmas, nyomorúságos jövőnek néz elé, elkészülhetünk arra, hogy éhezni kell, de Rákosi zsákjai is üresen maradnak.

Bánatos szívvel, szomorú arccal nézi, szemléli a falusi nép keserves munkájának tönkrement gyümölcsét, s önkéntelenül is feltör ajkán a kifakadás: hol vagytok, ti hatalmasok, akik azt hirdettétek, hogy a természet felett máris uralkodtok, hadat üzentetek Istennek, miért nem akadályoztátok meg a betörő hideg fagyhullámokat..?

Csak addig terjed a hatalmatok és tudástok, hogy megszüntetitek az ünnepeket, eltiltjátok a körmeneteket, azt akarjátok, hogy csak Sztálin és Rákosi neve- illetve születésnapját ünnepelje a hívő nép, nem látjátok, hogy folyton erősödő utálattal fordul el tőletek minden hazáját szerető becsületes, munkás magyar, s ha egyszer üt a leszámolás órája, reszkessetek, hitvány pribékek, az igazságszolgáltatás nevében a magyar földműves nép munkában megkeményedett ökle fog reátok lesujtani, és elnyeritek, melyre nagyon, de nagyon reászolgáltatok, a felmagasztalást.

"Helyzetkép" - kézirat, 1. oldal

"Helyzetkép" - kézirat, 2. oldal

1952. május 30.

Emléksorok (Ernőnek)

Sorsod legyen bármilyen mostoha,
Istenben bízzál, s ne csüggedj soha,
Most hitványak, naplopók törtek az élre,
Ha szenvedned is kell, ne ess kétségbe,
Lesz még idő, ha késik is, de eljön biztosan,
Amikor majd szabadon beszélhetünk, nem titkosan,
Nem kell hogy féljünk, meghallják, mit mondunk,
S ettől függ minden, jobb vagy rossz sorsunk.
Tudom, hogy te is rossz helyzetben élsz,
Tán sokszor már jobb jövőt sem remélsz,
De bízzál, élted iránytűje bármerre is mutat,
Mindenkor kövesd az egyenes utat.

"Emléksorok Ernőnek" - kézirat

1952. augusztus 20.

Szent István (Alkotmány ünnepe)

Rákosi és társainak bevált minden terve szerte az országban,
Megcsúfolva a szabadság s emberi jog, nyakunkon a járom,
A falunak dolgos, józan, becsületes, munkás népe
Kenyér és ruha és tüzelő nélkül nézhet a télnek elébe,
Terményeit, mit munkájáért a jó Isten adott,
Utolsó szemig elvitték a hitványok, a gazok,
Nincsen kenyér, nincs vetőmag, éhezik az állat,
Pusztulásra ítélték az ezer éves, szép országot,
Melyet szent királyunk, István már kilencszáz éve
Oltalmadba felajánlott, egek ékessége,
És te védted a nemzetet s szent hazánkat, mint jó anya,
Ezer év után is él a nemzet, elrejtve bár, de ragyog a szt. korona,
Tetején a kereszt görbülve, de nem törve azt mutatja,
A magyar népnek sem volt mindig egyenes, becsületes az útja,
Ha élt jó sorban, békében, gondtalan napokban,
Elfelejtett hálát adni a jelenben és a múltban.
Jönni kellett e viharnak, mely fejünk felett tombol,
Mely kínzókamrát varázsolt a békés otthonból,
Mely széttépet családokat, pusztulás és nyomor jár a nyomán,
Kergeti a magyar népet a kínzó golgotán.
De mi bízunk, anyánk, benned, és szt. királyunkban,
Ha velünk lesz segítségtek, felvirrad még egykor e szép honban,
Melynek népe megbűnhődte a múltat s jövendőt,
Pártfogástok alatt élve, neveteket dicsérve ér még egy szebb jövőt.

"Szent István..." - kézirat

1952. augusztus 28.

Meddig tart még…

Meddig tart még? Vajon mikor lesz már vége?
Meddig borul setét felhő a csillagos égre?
Meddig kell még szenvedni az agyonkínzott népnek,
Meddig kell még nézni szembe a homályos jövőnek,
Meddig kell még meggörnyedve viselni a jármot,
Meddig kell még néma ajkkal hordani a láncot,
Meddig kell még állat módra dolgozni éven át,
Meddig kell még görnyedt háttal hordozni az igát,
Meddig ül még a nyakunkon a zsarnok s vérszopó,
Meddig kínoz, meddig zaklat az úrrá lett sok-sok csirkefogó,
Meddig nyúzzák a bőrünket Rákosi hordái,
Meddig kell a kenyerünket nékik odaadni,
Meddig viszik állatainkat, kopott kis ruhánkat,
Meddig dúlják e pribékek szegényes portáinkat,
Meddig diktálják e lumpok a tempót a munkában,
Meddig garázdálkodhatnak Mária oszágában,
Meddig hullik még e jó nép könnye a rögökre,
Meddig lesz még mezeinknek vadvirágos tája
Meddig lesz még ily elhagyott, ily kopár, ily árva,
Meddig kell a kenyeréért mindig sorba állni,
Meddig kell a gyermekeknek, véneknek koplalni,
Minden kérdést minden napnak minden órájában a magyar nép
Könnytelt szemmel, fájó szívvel foglal imájába,
Hozzád sír fel, szép hazánknak dicső királynéja,
Siess, segíts, mert elpusztul szent István szép hona.

"Meddig tart még..." . kézirat

1952. augusztus.30.

Helyzetkép

Történni kell valaminek, ez így már nem tarthat,
Kell, hogy vége szakadjon a végtelen nyomornak,
Nem bírja már a szegény nép a Zsarnokság uralmát,
Nem lehet, hogy szép hazánkat őrültek kormányozzák.
Történni kell valaminek, de nem is sokára,
Szebb napokra kell virradni e szegény hazába,
el kell tűnni e sok hitvány naplopó bérencznek,
Ki zsarnoka, megrontója a jó magyar népnek.
Mind, akiket e rothadt rendszer kitermelt magából,
El kell űzni, mind egy szálig, messze az országból.
E rendszerrel jöttek ők mind, mint piszkos patkányok,
Élősködni, fogyasztani azt, amit már megszereztek mások.
Munka nélkül úri módra tudnak ők mind élni,
A munka az büdös nékik, de annál jobban tudnak parancsolni.
Diktálják a szovjetoktól átvett ütemtervet,
Nép nyakára szakadásig rakják reá a terhet.
Mos, mikor már a jó magyar népet mindenéből kifosztották,
Kenyere nincs, vetőmag nincs, a végrehajtó viszi a ruháját.
Állatai – ami még van – pusztul az éhségtől,
Kenyér, ruha és pénz nélkül retteg már a téltől.
Tüzifája tengeriszár és a napraforgó szára,
Termésüket a végrehajtó behordatja mind-mind a magtárba.
Ami marad: törek, szalma – ez lesz a földműves nép része,
Egy évi kemény munkáját verejtékkel ezekért végezte.
De a sok szennylap nem erről ír, nem lát mást, mint csupa boldogságot,
A jólétben fürdő népet, elszédittő sebességgel épülő országot.
Fejlődő nép, sok szabadság, kenyér bőven, irigyelik idegenek, mások,
De ha tudnák, hogy ez a nép visszasírja a régi jobbágyságot…

"Helyzetkép" - kézirat

1952. szeptember 4.

Helyzetkép

Már kora reggelen, alig hogy még elhagytam az ágyat,
(Koczor?) a mezőőr zörgeti a kaput, hozza a parancsot,
Beköszön illően, jó reggelt kívánva,
S közli, hogy 8 órára jelenjek meg a tanácsházába,
Vigyem magammal majd az adóívet s beadási könyvet.
Ezt elmondván már távozik is, egy szót sem szól többet.
Én meg kezdek gondolkodni, mi van, miért is hívatnak, vajon mit akarnak,
Tán 100% felül tettem eleget a beszolgáltatásnak,
Ha így volna! Oh, de erre gondolni sem lehet,
Bár elvitték az összes termést, nem hagytak egy szemet,
Az előírt mennyiséget az ütemben még így sem futotta,
Nem bírtam hát kitalálni, miért is hívnak újra a tanácsházba.
Felkészültem hát mindenre, okmányokat a zsebembe téve,
Nyolcz órakor bekopogtam a nagy tanács termébe.
Hogy beléptem, körülnéztem, látom, sokan vannak már odabent,
Mind ismerős, alig látni csak egy-két idegent.
Meghúzódtam hát szerényen, s vártam, amíg sorba jövök,
Lesz még időm gondolkodni, míg Szalai elvtárs elé kerülök.
Így legalább azt is hallom, mindegyiktől mit kérdez Szalai:
Miben mennyit tud terményben adót fizetni.
Elfogadják a tengerit, a burgonyát és a napraforgót,
Aki ajánl, az nem látja háza táján meg a végrehajtót.
Ki nem ajánl, Szalai úr elbocsájtja, de azt komolyan igéri,
Pár nap múlva a végrehajtóval tiszteletét teszi.
Amit talál, bútor, ruha, élelmiszer (ha van),
Mindent elvisz, nem számít, hogy rongyokban jársz, vagy éhen halsz e honban.
Vagy beállsz a t.sz.cs.-be önként, minden kényszer nélkül,
Vagy elpusztulsz állataiddal együtt, a nyomortól, éhségtől.
Mindezt hallva, mindezt látva gondolkodom, hol itt az igazság,
Egyenlőség és szabadság megcsúfolva, itt uralkodik egy piszkos zsarnokság.

"Helyzetkép" - kézirat

1952. október 30.

Az én ki tanyám

Kint a domboldalon, lombos fák árnyában
Meghúzódik, mint a fecskefészek az eresz aljában,
Alig-alig látni, mintha szégyenkezne rajta,
Hogy nincsen kifestett ajtaja, ablakja.
Agyagból a fala, nem kőből van rakva,
A tetője cserép, de a szél befúj rajta.
Bent, a kis szobámban itt már van kényelem,
Egy kis asztal, egy szék, egy ágy – ez mindenem.
Hogyha néha vendégem van, előfordul ez is ritkán,
A székemet átul adom, s én ülök az ágydeszkán.
Azért mégis itt érzem én magamat jól és nyugodtan,
Ide nem hallik a dobszó, pedig most verik ám gyakran.
Errefelé ritkábban jön berendelni a kisbíró,
S aki szintén kedves vendég: aktatáskás végrehajtó.
Csak a finánczokat vinnék még el mind a szovjet unióba,
Akkor még tán lenne részünk néha-néha egy kis jóba.
Így azonban a kis termést, melyet Isten munkánk után adott,
Mit meghagytak a szárazság, az (…?) és a fagyok,
Felmérik már, alig kerülhet be a hordó gyomrában,
Szegény ember száraz kortyokat nyelhet a mai demokráciában
Literenként 4 forintot hajtanak be tőle,
Vajjon lesz-e kedve szőlőt plántálni jövőre..?
Így borul be a derült ég kicsi tanyám felett,
S mind ritkábban fogadhatom kedves vendégimet.
Kicsi tanyámra bánatosan hajlik a diófa,
Szomorúan, bánatosan szólna mostmár alatta a nóta.
Jobb volna tán ott pihenni a diófa árnyában,
Ott, ahol már nem fáj semmi: a setét sír aljában…

"Az én kis tanyám" - kézirat

"A kis tanya" - A Szőke-pince 2013-ban... (előtérben a beomlott kút)

(Keltezés nélkül)

Álmomban egy éjjel…

I.

Álmomban egy éjjel rózsák között jártam,
Gyönyörű rózsákat, rózsaerdőt láttam.
Mindenféle színben virultak, díszlettek,
Közöttük kis méhek ezrei zümmögtek, röpködtek.

II.

Ily képet festeni nincs művész, ki tudna,
Hát ha a sok rózsa beszélni is tudna…
De csak némán néznek, szépen hajlonganak,
Keresem, hogy egyet közülük szakítsak.

III.

S egy tán, amely legszebb volt, virult, illatozott,
Integetett, maga felé csalogatott,
Mintha azt mondaná: szakíts le, és vigyél otthonodba,
Tegyél egy pohárka vízbe, asztalodra.

IV.

Én mentem feléje, hogy kezem kinyújtsam,
E gyönyörű rózsát magamnak szakítsam.
De amint hozzá nyúltam, már visszahúzódott,
tövise meg mélyen kezembe fúródott.

V.

Piros vérem folyt reá, letépni nem tudtam,
Felébredtem, nem fájt, hiszen csak álmodtam.
De azóta sokszor gondolkodom róla:
Hasonlít egymáshoz a nő és a rózsa.

"Álmomban egy éjjel..." - kézirat