a hangok
sivataga azonnal érzékelhető: az utazót épphogy átviszi az autóbusz a folyó hídján, máris szélhordta, meddő homokként omolnak fülébe a színtelen, szikkadt szavak. A Nap vakon lángol, bár a járműből nem látni, csak érezni a perzselő hőt, amely átég a bádogon és kiszorítja a levegőt az utastérből.
Az őslakók jól viselik e kínt: szemük ugyan kigúvad picit, bár nem tudni, hogy a hőségtől, vagy a hangok, szavak kipréselése és szerteszórása okán erőlködnek-e olyannyira, hogy tekintetük még a hahotázás közepette is rémült marad – szemgödrük mélyéből halálra váltan méregetik egymás arcát.
Tódulnak kifelé a száraz szavak, zizegve hullnak a padlóra, mint tűzvész után a fák égett lombja. Előbb bokáig, majd derékig ér a hordalék, s végül mind eltűnünk alatta.
Homokkupacok a megállókban: lassan szertehordja a tomboló nyári szél.
a táj
sivataga, mint üresen maradt, túlfeszített vászon, mely évekig meddőn várt a kallódó, vetemedett képkereten, s most az évek rárakodott szennyétől terhesen leszakadt végre: forró, poros pokrócként csap arcon.
Minden, amit eddig látni véltünk és reméltünk, szertefoszlik. A dűlőút nem dűlőút, a horizont csak egy karc, hiba a semmi felületén. Meggörnyedünk, nehogy a seszínű égen koppanjon fejünk. A madarak, mint üvegkupolára szikkadt légyszarpontok, mozdulatlanok fenn.
Befejezett, lezárt, pusztulásra ítélt a táj. Egy óriástraktor közelít hörögve, majd mielőtt még eltaposna, befordul a végtelen kukoricásba, szélesre tárja permetezőszárait, átfogja velük az egész világot, és halálos alkonyt permetez.
A sötétben mintha lobognának még holmi álmok, majd csend lesz. Csak egy rémült bagoly rikolt, menekülőben.
az álmok
sivataga fölött hajnalonta felködlik még a hajdanvolt tó párája: az ébredés borzongató sóhaja ez csupán, a kicserepesedett, szárazon pikkelyző tófenék utolsó lehelete, amely semmit sem jelent a gubbasztó madaraknak. A sziksó-lepte sárkéreg repedéséből csont sárgállik: lókoponya vicsorít a vakító égre.
Léptünk életre kelti a hangot: ropog alatta a kéreg, mint a zab a lófogak malmában, de hanggal jóllaknunk nem lehet – sietősre fogjuk hát, éhhalál küszöbén faljuk, habzsoljuk a távolságot, szürcsöljük a vágyakat, királyként éljük a lehetetlent, pedig koronánk, jogarunk és palástunk rongyos, fekete cafat már csak a kiszáradt tófenéken: közönyösen lebbenti odébb a kóbor szél.
a hit, remény
lelkemnek oly kedves sivatagából jöttem e falak alá. Dúsvizű, hűs oázisokra emlékszem, selymes dűnékre, a csendben perceket mérő homokszemcsék dalára a csillagok alatt; indázó álmok nappal érő gyümölcseinek ízére emlékszem, és az esti tüzek mellett mondott mesék ringatására. Igaz ígéretek ékköve ragyogott a tekintetekben, s az órák, napok, hónapok – megannyi felfűzött gyöngy – utat jelöltek távolabbi oázisok felé. Cipőm puha, bársonyos bőr, léptem könnyű... Szüretelni jöttem nektek édes szőlőt, itatni jöttem bárányaitokat, fésülni lányaitokat, erősíteni fiaitokat – dolgozni veletek és imádkozni értetek jöttem, tárjátok hát ki kaputok, mint én tárom ki szívemet..!
De ezek itt földre tepertek, mondván: fegyvertelenül magam vagyok a fegyver, mely dögvészt és dögletes halált hoz. Templomaikat gyalázni jöttem, s letörni a tornyokon gubbasztó démonszobrok kőfejét, átokkal sújtani és elásni a feneketlen homokban. Végigvonszolnak az utcán, a városfal tövén az árokba löknek és dögöket dobálnak rám, aztán dörren a kapu és halkul a dühödt lárma. Égre meredő lábú, puffadt disznótetem mellett hanyatlom ájultan az árok mélyére. Mondanak még valamit a fal tetejéről – kiabálnak vagy suttognak, nem tudom. Nem hallom, de látom a szavakat. Hangokká porladnak ott, a magasban, ahol már semmit sem jelentenek, s a porfelhő csendben a sivatagra szitál. Tevék baktatnak a távolban, sehonnan – sehová.
 |
| Remedios-Varo: El Flautista |
