1.
Ha az élettel teli nádast nem fojtják a Tiszából átömlesztett
homokba, s a kertek alatt, az elegyengetett homokbuckákon nem épül fel az új
városrész… Ha megmaradt volna, tavasszal most is túlcsordulna a Kőrös zegzugos
érrendszere, tóvá szélesedne, amely júniusra letisztul, átmelegszik, otthont ad
az ebihalaknak, csíkbogaraknak, halaknak, rákoknak s a víztükrön szürkésfekete
foltokban nyüzsgő vízi ugróvillásoknak...
A síkvidék
összecsorgó vizeinek természetes útja és időszakos tárolója volt a Kőrös,
melyre lefutottak a városszéli utcák, kertek. Az apró házak deszkakerítésein álmos
orgonabokrok és bodzák könyököltek ki, a téglagyárból kis mozdony dohogott az
állomás felé, vízbe ugrasztva a kisvasút töltésén napozó kecskebékákat. A
Kőrösparton nyáron soha nem volt csend. Nappal bogarak zsongtak, a szikes,
száraz foltok szerény virágai körül méhek, szitakötők, káposztalepkék, fecskefarkú
lepkék libegtek, fecskék cikáztak a víz fölött. Éjjel ezernyi békatorok harsogott,
szúnyogok milliárdjai zúgtak. A sötétben bakcsó vagy gém reccsent a megriadó lenti
világra, de kisvártatva újra szólt az éji zene.
2.
Ma
a Kőrös várossal átellenes szélén, a kiemelkedő szántók és a keskeny, zsombékos
legelők között felépült kerámiagyár adja a táj alaphangját: gépeinek fojtott
zúgása kilométerekre kúszik az új, kopár, gyakran fátlan utcákon. A gyár és a
város között, az egykori láp helyén vastag, steril homokrétegen sorakoznak a házak,
ritmustalanul ismételve a szegénységből úgy-ahogy kikecmergett szülők könnyebb
sorsú gyerekei által szépnek vélt stíluselemeket – az alpesi csúcsos háztetőt,
a habfehér, álklasszicista, amerikaias oszlopokat, erkélyelemeket és műszobrokat,
a boltíves, organikusnak szánt porfogó zugokat, melyek nemcsak hogy nem
organikusak, hanem olyan undorral tartják távol a házat a természettől, hogy az
ember legszívesebben kifordulna az utcából. S ezen nem segít az hetente nyírt
pázsit és a sziklakert kerti törpéje sem.
Egy-egy
traktor végigrecseg néha a széles utcákon, de az itt lakók, akik pedig maguk is
szüleik bőtermő földjeiből bújtak ki a fényre, s gyermekkorukat a kapálás,
szántás és kaszálás pora és traktorzúgás kísérte, egyre inkább neheztelnek a
traktorosokra: feltöredezik nehéz gépeik alatt a betonút, s a szanaszét
hullajtott, gyermekfejnyi sárrögök komoly akadályt jelentenek az alacsony
alvázú városi kocsiknak...
3.
A kisvasutat
is bekebelezte az új városrész. Emlékét ma már csak a nyomvonalát úgy-ahogy
követő utca neve őrzi. Eltűnt a mellette futó vizesárok – a kanális, s eltűntek
a vizesárok partjait összekötő tégla-beton átjárók, „kűlukak” is. Ezeket a
szekereknek készült átjárókat ritkán használták, hisz jobb utak is voltak,
melyeken át nem a szikes-zsombékos, koldustetűvel benőtt végeken keresztül
közelíthették meg a zsebkendőnyi kaszálójukat, vagy a paprikaföldet.
Ha a valamikori kisvasúton sétálhatnánk újra, lépten-nyomon
szembesülnénk a születés, kiteljesedés és a halál összes formájával, hangjával,
színével és szagával. Utunkat, amely a vasút keskeny töltésén a sínek mellett
futó, cseréptörmelékes, gyalogos-biciklis csapás, a nyári növények eső utáni
burjánzása már-már elrejti a szem elől. Vigyáznunk kell, nehogy óvatlanul mellélépjünk,
s a két méterrel lejjebb susogó sás közé hengeredjünk. A színek: a vadmurok és
a cickafark fehérje, az ökörfarkkóró, a bársonyos libapimpó és a titokzatos
farkasalma sárgája, a bükköny lilája és a pipacs szélben lángoló vöröse ezernyi
rovart hív nászra, terített asztalhoz. Az átforrósodott, acélkék sínek mellet,
az olajszagot párálló talpfákon fürge gyíkok szemében ragyog a Nap, s vízisikló
gyűrűz előlünk a vadrózsabokor alá. Kesernyés, könnyű illatok vibrálnak a
levegőben, súlytalan lepkék szárnyán emelkedik fel a lélek, hogy fényben-illatban
fürödve ünnepelje az életet.
Lent csendesen
hajlong a sás, láthatatlan nádiposzáta énekel, és kecskebékák unott kórusa
kíséri. A víz felszínét lassan átszövi zöldjével a békanyál: a partról indul,
úgy terjed befelé, a mélyebb részekre. Gyakran libatojás lapul itt, de csak
akkor vesszük észre, amikor reccsen a talpunk alatt, szinte robban, és beteríti
a környéket a pokol kénbűzös zápszagával... Ép, használható tojást ritkán
lelünk: mind összeszedi a cigányasszony, mint ahogy összeszedi a még nem túl
büdös tyúk- és libatetemeket is, melyeket a Kőrös mellett lakók dobnak ide
hajnalonta, hogy senki ne lássa – minek ássák el, úgyis elviszi a
cigányasszony... A nevét senki sem tudja – egyszerűen csak Cigányasszony.
Naponta jár itt, hátán mocskos vászonbatyuval – ebbe gyűjti a talált zsákmányt.
Nem szól senkihez, nem kérdez, nem kér semmit, ha rágyújt rövid pipájára, akkor
sem áll meg, kerüli az embereket, főleg minket, gyerekeket, kik biztos
távolságból kiáltjuk utána:
- Cigány,
cigány, dik-dik-dik, pocoklukban megdöglik..! – de nem túl hangosan, csak úgy,
hogy az asszony hallja, de szüleink ott fenn, a kertekben ne... Ők nem tűrik az
ilyesmit.
Döglött
kutyák is kerülnek a vasút mellé – s ott is maradnak. Hol öregségtől
elpusztult, hol megunt, agyonvert vagy felakasztott, csirketolvaj ebek ezek,
melyek néhány hét alatt a tájba szívódnak: előbb nyüzsgő kukacokká, majd tépett
szőrcsomók közül kifehérlő csontokká, végül pedig a környezettől némileg elütő,
üdezöld fűcsomóvá válnak.
A kisvasúton naponta átvonatozó
téglagyári munkások már megszokták ezeket a szag- és illatrétegeket. Amikor
átdöcögnek a kis kőrösi hídon, igencsak másra kell figyelniük: ránk,
gyerekekre, akik felkapaszkodunk az utolsó kocsira, „lóréra” – vagy azért, hogy
csimpaszkodva vonatozzunk egyet, vagy azért, hogy a szállítmányból elcsenjünk
egy-két dudacserepet. Utazásunknak gyakran a kocsikísérők kőrisvesszőinek
suhintása vet véget...
4.
Ha álmatlanul hánykolódunk a betonfalak között, idegesen
remegő szemhéjunk rejtekében újraépítjük néha ezt a letűnt világot. Míg egyre
vastagabb csendet borít ránk az éj, megrémülünk: a színek, hangok, illatok nem
jönnek vissza. Minden fekete, fehér és szürke, esetleg sárgás, mint egy régi
fotó, néma, hangtalan, mint a zavaros víz hideg mélye, s íztelen, mint
hadifogolynak a fűrészporos kenyér...
Hova
tűntek mind a színek, illatok..? Hova tűnt a kerékzörgés, a kutyalánc
csörrenése, a szitakötő szárnyának kék villanása, a papsajt és a zöldbarack íze,
a kemence rétesillata..?
Ha egy hang azt súgja, hogy mindez megvan még, létezik,
élőbben lüktet, mint ez a világ, csak újra meg kell találni az oda vezető utat,
hisz csupán mi tévedtünk el – nos, ha egy hang ezt súgja...
hallatán mikor rúgjuk vajon le a takarót, mikor öltözünk fel s indulunk vissza,
üres kézzel, üres szívvel az úton, akár egy homályos fénykép rideg tócsáin át,
hogy átérve a túlsó partra, bekopogjunk az első ház ablakán, és megcsókoljuk a
kezet, amely az ablakon át zsíroskenyeret ad nekünk, s a kenyérbe harapva újra
fellobbannak a színek, ízek, illatok, szebben, élőbben, mint bármely mostani
napunk, mely fakuló álom lesz már csupán..?
