A táj markában

  „Citrusi menta, kajtali rózsa”

        Azt hinné az ember, hogy a táj a szemlélője nélkül csupán üres tér, amit a Teremtő ránk hagyott, hogy töltsük meg tartalommal, jelentéssel, jelentőséggel – a valóság kerete, atomnyi tömörségű szó kemény t-vel az elején, minden fájdalom kínját ordító á-val középen, és a végén az elmúlásba jegesedő „j” elhaló jajkiáltásával… Minden benne van, mint egy szem magban, amelyből akár bolygónyi erdő is lehetne.

Nos, rossz kertésznek bizonyultunk. Kevésnek hittük, amink van, s a teremtést képzeltük felülmúlni egyre gyorsabb, egyre hangosabb, egyre öncélúbb tevékenységekkel, hogy az elérhetetlen helyett elérjük a létbe csontosodott, eleve halott, sohasem élt istent: az ÉN-t, „aki” lármájával, mozgásának folyamatos, végül követhetetlen gyorsulásával vélte teremteni az úgynevezett valóságot, az édeset, a ringatót, a kényelmeset, a semmitmondót – ami ennek okán nem is fáj, amelyért nem tartozunk felelősséggel, ami mindenmentesként nem árt akkor sem, ha túlzabálunk belőle, nem hizlal, nem fáraszt, nem követel 3 másodpercnél hosszabb figyelmet.

Így lett a táj itt és most leginkább a fogyasztandó színek, ízek, szagok, hangok magunkba tömött tömege, a fogyasztás, habzsolás tárgya.

        Tájgyártók, tájfogyasztók, tartalomgyártók és tartalomfogyasztók: csupa idegenül hangzó fogalom a ma „öregjei”, a kiherélt világ kitaszítottjai számára, akik miatt meghal a Föld, mert húst esznek, nem norvég fűtőpanellel sütik a vegán rántottát, és émelyegnek a Greta Thunberg-szerű képződményektől... Az eszement eszméket felböfögő világ számára a habzsolás tárgya igen gyorsan trágya lesz, a felfokozott szellemi anyagcsere érdektelen, ósdi végterméke. Kell a hely az újnak, az újabbnak, nem szünetelhet a falás, nem rágódhatunk egy percnyit sem, alfelünk máris ürít – mobilkamerával sebtében lekapni az aktuális élményt is épp hogy csak sikerül.

        A mindennapi csevelyek közben – mikor kiderül, hogy valaki szabadságra megy – azonnal elhangzik a kérdés: és hová mentek..? A pletykaszinten is jelentős kérdés ez: az élethez, a valósághoz, s így a tájhoz való viszonyt sűríti atombomba tömörségűvé, és robbantja fel a délelőtti kávészünetben. Megfagynak a tekintetek, ha visszakérdezel: „Nem értem... Mennem kellene valahová..? Miért?”

Mert ha mozdulatlan vagy, nem létezel. A mozdulatlanság áttetszővé tesz, és átnéznek rajtad. Ha szabadságod minden pillanatában nem rohangálsz, eszeveszett tempóban keresve a nyeldekelhető élményeket: halott vagy. Számodra nincs hang, szín, kép – számodra nincs táj, amelybe beletolnád szelfiképes arcod, jelezve, hogy hol hagytad léted szemetét és hol silányítottad szemét léted hulladékává az eltöltött időt. Loholni az újrahasznosított naplemente után, kezeddel szívecskét formálni a polisztirolból kivágott városnevek turistapontján, belefényképezni az éttermi tányérba, hogy mások lássák: tökéletesen megfelelsz a Habzsolda elvárásainak, nagyszerűen boldogulsz a kész közhelypanelekből való építkezéssel, a helyi táj és specialitásainak fogyasztásával. Minél többet fogyasztasz, annál papírízűbb, annál többet kell magadba tömnöd. Nem állhatsz meg, mert elpusztulsz a rád szakadó csendben. Mint a cápa, amely - úgy hírlik - ha nem úszik, megfullad.

A te tájad soha nem létezett. Emberhez méltó életed lehetőségeit rothasztod a fogyasztói lét moslékává és falod fel, hangos csámcsogással.

        A táj a teremtés zuga, ahol a mozdulatlanság, a csend, e két elfeledett fogalom lel otthonra. Isten szava már nem a Mózes fülébe robajló dörgedelem, hanem a csend. Ezt a csendet őrzi egy-egy népdal az olyan sorokkal, melyeket már nem értünk, de néha még érzünk, s szívünkben túlcsordul az öröm, ha halljuk: „CITRUSI MENTA, KAJTALI RÓZSA”…

A gyermekek – míg nem keverednek el a jelen kötelező kacatjai között – a valódi tájat látják és hallják annak csendjét. Hallják a szélben ingó fa árnyékának suhogását a járdán, elpiszmognak egy fűszállal, beszélgetnek a tájjal még akkor is, ha békát beleznek, gilisztát tépnek ketté vagy virágot taposnak a vakondtúrásba. Kérdeznek, és a táj suttogva válaszol. Ezt a tájat s a tájban való létet nem szükséges, nem lehet fotókkal, szívecskékkel, nyüzsgéssel igazolni, mert ez VAN. És csak ez van. A kész panelekből Habzsoldát építő, s az építmények között visszhangként ide-oda verődő fogyasztók soha nem tapasztalhatják meg. Kiéhezve, új élményt szimatolva kérni is hiába kérik e tapasztalatot – az ember számára nincs többé kegyelem: aki halott, halott marad; aki él, élni fog örökké.

✦

        Harag, düh, keserűség, szomorúság. A védtelen ember haragja, dühe, keserűsége és szomorúsága diktálja e hiábavaló szavakat, mondatokat. Értelmetlen, befejezetlen sorokkal telefirkált lapok csapkodnak szerteszét a szeptemberi szélben, vergődnek, és erőtlen szárnyakként hullnak a földre.

A minap a düh és tehetetlenség mélyen izzó parazsát oltogatva kisétáltam a városból, s mikor a gondolatok mélyrehúzó örvényéből feleszméltem, egy végtelennek tűnő akácos szélső fái hajoltak fölém. Megálltam a zümmögő csendben.

Megfoghatatlan, meghatározhatatlan a szeptemberi erdő csendje, ami ugyanakkor hang is, szín is, hallgatás és suttogás is. A magas ég gyémánt-tiszta, ragyogó hűvöse hűtötte a homlokomat és a szívemet; a törzsek tövéből felszálló száraz, kesernyés szénaszag viszont – mint meleg fészek – elringatott a fáradt napsütésben. Történetek moccantak a fák mögött, emlékek lepkeszárnya rebbent, mesék éledtek mindenfelé, míg szép lassan alkonyodott. Éreztem: élek.

✦

        „Én reméltem, az Isten megadja, hogy még síromon is ki fognak kelni ama virágok, melyeknek magvait talán idő előtt, talán terméketlen földbe, jó remény fejében elvetettem.” – Tessedik Sámuel írta ezt önéletírásában.

Tessedik, látva, hogy a futóhomok terméketlenül pereg le a teremtett táj kérges tenyeréről, 1789 körül eredményesen szorgalmazta az akác meghonosítását. Ez is, mint minden emberi tett, környezetet teremtett. Nem a táj helyett, hanem benne. És a táj befogadta, magához ölelte ezt a fát, mint egy dacos, kemény legényt. Az akác belesimult az ölelésbe, és rezgő levéltenyerén hamar temérdek ajándékot nyújtott át. Életre kelt a sívó homok, új illat robbant a júniusi ragyogásba, s a lombok között szinte parázslottak a bőségbe szédült méhek. Az akác felsorakozott az utcákon, csipkézett, könnyű árnyékot adott az embernek, szerszámnyelet, oszlopot, szőlőkarót. A magyar ember hű zsoldosa lett. Csak ott komiszodott szívós lázadóvá, ahol gazdája magára hagyta, elhanyagolta, s nem fizette a zsoldját: az odafigyelést, a törődést.

        A gyermekkori létünket meghatározó és behatároló pámboki utcákon soha nem bántak vele mostohán, így a járdák, utak, házak alatti földet minden bizonnyal átszőtték az akácgyökerek. A láthatatlan szövedék – akár egy úszó sziget – tartotta, ringatta az általunk ismert világot, ez a sziget úsztatta tova lassan az időt, szelíden, óvatosan, a viharokban is csendes ringással csillapítva a rettegők félelmét, a szenvedők fájdalmát. A vágyakat, álmokat is átszőtték a gyökerek, mindent átjárt, betakart, enyhített és elrejtett a kesernyés akácgyökér-illat.

        Aki ásott valaha mély gödröt egy kivágásra ítélt, félszáraz, vén akác körül, hogy fejszével maradéktalanul kicsapkodja a gyökereit, az tudja, hogy a halált, a halál szagát idézi a feldarabolt gyökerek gödörből áradó, hideg lehelete. A tisztaszobák gerendáig áradó szagát, a szobában felállított ravatal hideg, kölnivel elfedni próbált hullaszagát, ami ki-kilebbent az udvarra, és megérintette a hervatag szeptemberi napsütésben ácsorgó gyászolókat... Az ammóniás, húgysavas öregszag, a betegség hányásszaga és a kiszolgáltatottság szarszaga helyett már csak ettől a fanyar-émelyítő szagtól borzongtak a gyászolók; a temetés után kiszellőzött a ruhákból, és lassan elenyészett, mint a kicsákányozott akácgyökerek kesernyéje a gödörből, mikor a földet érett trágyával együtt visszalapátolták a gödörbe, és életre taposták, majd kútvízzel megitatták az új facsemetét – a kisujjnyi vastag akácot. S álltak a gödör szélén, nézték, hogy tűnik el a gyenge gyökerekhez szivárgó víz. Ha a kis akác is nézni s látni tudott volna, s feltekint, megannyi egyforma arcot lát, melyeken ugyanúgy hasadnak a mély ráncok, ugyanúgy izzanak a szemek a bozontos szemöldökök alatt, kemény ujjakat látott volna a szerszámnyelekre kulcsolódni, s kopott ruhákat, itt-ott egy-egy folttal, s gyönyörűnek látta volna e cserzett arcokat és rojtos foltokat, hisz Isten ünneplő ruhája mindig gyönyörű.

        A táj markában voltak mind, amely kinyílt, mint egy meleg tenyér, s melyen mindez felfénylett a tavaszi ragyogásban, egy örökkévaló pillanatig.

A szerző felvétele