A minap Pósa
Károly magyarkanizsai blogger, a Bácskai diárium blog írója világgá kürtölte,
hogy egy véletlen beomlásnak köszönhetően megtalálták a városka alatt húzódó
legendás alagutat. Mint később kiderült, jószándékú átverés volt az egész,
annak bizonyítására, hogy milyen hiszékenyek vagyunk, s milyen könnyen,
kritikátlanul osztogatunk mindenféle kelekótya álhírt, áltudományos
álszenzációt a Facebook s más közösségi oldalak kínálkozó felületén... Terjedt
is a hír, sebesen, osztogattuk nyakra-főre, örömmel. Közben a szerző leleplezte
magát, s tudatta velünk, hogy csupán egy kísérlet alanyai voltunk...
Kár.
Kár, mert tudom, hogy minden kanizsai és volt kanizsai dobogó
szívvel olvasta a felfedezésről szóló sorokat... Hiszékenységünk, gyermeki
örömünk azonban nem naivitásunkból vagy felszínességünkből fakad, hanem
kanizsai mivoltunkban gyökerezik...
Az 1960-as években az utcabeli gyerekcsapattal a Kőröspart
alá (ahogy akkor mondtuk: a Kőrös alá) vonultunk, s ott, ahol a házak kertje
lefutott a nyáreleji esőktől megtelt mocsárra, a partoldalban alagutat kezdtünk
fúrni-kaparni. Apró, színes üvegek, porcelántörmelék került elő a földből -
hisz kerti szeméttel és hulladékkal töltögették az ott lakók a partot, s ezek a
csillogó semmik igazi kincsek voltak az óvodáskorú és kisiskolás kölykök
szemében. Meg voltunk győződve róla, hogy a földben kincsek vannak, járatok,
barlangok, s e meggyőződésünkben Bárány Béla bácsi sem ingatott meg bennünket,
aki megelégelvén, hogy kerítését, kertjét aknázzuk éppen alá, vesszőt
suhogtatva elhajtott bennünket, s egy-két kosárnyi földdel betemette ásatásunk
helyszínét.
A kanizsaiak földje titkok őrzője. Nem itt nyugszik a hun
Attila, nem itt ásták el a törökök a rabolt aranyat - mást rejt e föld. Sötét,
elfeledett járatokat, ódon, dohos búvóhelyeket, melyeket sohasem találunk meg
újra, de tudjuk, hogy egyszer a miénk volt, a miénk, kanizsaiaké, s ha szükség
lesz rá, újra megnyílnak, hogy a zavaros időkből kivezessenek, levezessenek
minket múltunkhoz, önmagunkhoz.
Nincs nagy történelmünk, nincsenek nagy történeteink, de ha
van egy talpalatnyi földünk, amelyen megvethetjük a lábunkat, akkor talpunk
alatt életre kel a talaj: titkos alagútjaink szerteszét futnak, behálózzák a
világot, s tudjuk, semmi sem reménytelen, míg lépteink alatt meg-megdobbannak a
föld e szent, legendás menedék-üregei, mintha a föld szíve dobogna fel hozzánk
– az a hatalmas szív, amely egyszer majd magába rejt s eltakar.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése