– Most, vagy mindörökké..?
– Hogy mivanmost vagy izé..? – kérdeztem vissza. Nem kellett volna, hisz dr. K – ennyire már ismerhetném – így-is, úgy is elmondja, amit akar. Most azonban nem válaszolt.
Elfordultam: van elég dolgom, majd megszólal egyszer… Aprólékos műgonddal vettem munkába a pult mögötti polcokat, címkével kifelé fordítottam minden egyes üveget, majd a poharak és bögrék következtek: öblítés, szárazra törlés, fényezés. Alapjában véve unalmas délután volt, akárcsak máskor. Egy döglött legyet ráztam ki éppen egy üres üvegből (a fene a gusztusodat, büdös féreg!), amikor dr. K kezét éreztem a vállamon. Szelíd, de erőteljes mozdulattal maga felé fordított (na, ebből megint baj lesz!):
– Hallod-e, komám..? Most, vagy mindörökké..?
– Na figyelj, „komám”..! – csaptam a pultra a törlőrongyot. – Ha mondani akarsz valamit, hát mondjad, ha inni akarsz, kérjél…de ha még egyszer így mögém sompolyogsz, istenbizony veled dugaszolom le ezt az ocsmány lőrét..! – s nagy hirtelen csordultig töltöttem két poharat kedvenc pult alatti palackunkból.
– Itt az ősz… – mondta a második pohár után. Ekkor már az ablak melletti asztalnál ültünk. – Itt az ősz. Ide jövet láttam egy levelet lehullani. És tudod, mire gondoltam..? A szüntelen döntéskényszerre. Mert abban a pillanatban is el kellett döntenem, hogy „most”, vagy „mindörökké”. Nem érted..? Nem érted. Te semmit sem értesz. Na, figyelj..! Ha akkor nálam van a telefonom, tudom, lefotózom azt a bizonyos levelet, sőt, ha ügyes vagyok, le is filmezem a levél lassú hullását az ágtól a földig. Hisz oly szép volt, oly halálosan szomorú pillanat, amit mostanság ugyebár nem tudunk egyedül elviselni – meg kell tehát osztanunk valakivel, azonnal. Ha akkor nálam van a telefon, nyomban felkapom, magam elé emelem, ide-oda lépegetek a pillanat körül, hogy megtaláljam a megfelelő pozíciót, ahonnan még szebb lehet, a valóságnál is szebb, érted..? Magam és a pillanat közé emelek egy kütyüt, mint egy pajzsot, amely megvéd a pillanat teljes átélésének szomorúságától és fájdalmától, s cserébe azt az illúziót kelti magam és mások számára is, hogy valóban átéltem – hisz ott van már, rögzítve a memóriakártyán, merevlemezen, ott van a Neten, megosztva, a világba szórva, szép, színes bizonyítékául annak, hogy az a pillanat valóban létezett, s abban a pillanatban én is ott voltam… Ezt az ÉN-t bizonygatjuk folyton, s észre sem vesszük közben, hogy az a bizonyos pillanat észrevétlenül múlt el… átgondolatlanul, átérzetlenül: így mi sem voltunk ott igazán… Félünk a pillanat ürességétől, csendjétől, s azonnal megtöltjük tevékenységgel, sürgés-forgással, gombnyomogatással, hogy azután mindörökre elvesszünk mások ÉN-bizonygatásai s a sekélyes tetszésnyilvánítások élettelen bozótosában… Pillanatokat gyártunk egy olyan örökkévalóság számára, ahol az álcák, pajzsok, áltevékenységek és álarcok töméntelen sűrejében bolyongva nem marad időnk a pillanattal szembenézni, a MOST fájdalamas vagy örömteli érintését elviselni, ahol minden ráncot azonnal fel kell varrni, hogy mindörökké ránctalanok maradjunk, ahol minden foltot azonnal el kell tüntetni, hogy mindörökké makulátlanok, fiatalok, kellemesek, szépek és csábítók maradjunk… Nos hát, komám, egy rettegő sereg vonul itt, haszontalan kellékeivel, a MOST-ból a rettenetes halálba, védtelenül, felkészületlenül. Ezért kérdezlek én, hogy szerinted most, vagy mindörökké?
– Itt az ősz… – mondta a második pohár után. Ekkor már az ablak melletti asztalnál ültünk. – Itt az ősz. Ide jövet láttam egy levelet lehullani. És tudod, mire gondoltam..? A szüntelen döntéskényszerre. Mert abban a pillanatban is el kellett döntenem, hogy „most”, vagy „mindörökké”. Nem érted..? Nem érted. Te semmit sem értesz. Na, figyelj..! Ha akkor nálam van a telefonom, tudom, lefotózom azt a bizonyos levelet, sőt, ha ügyes vagyok, le is filmezem a levél lassú hullását az ágtól a földig. Hisz oly szép volt, oly halálosan szomorú pillanat, amit mostanság ugyebár nem tudunk egyedül elviselni – meg kell tehát osztanunk valakivel, azonnal. Ha akkor nálam van a telefon, nyomban felkapom, magam elé emelem, ide-oda lépegetek a pillanat körül, hogy megtaláljam a megfelelő pozíciót, ahonnan még szebb lehet, a valóságnál is szebb, érted..? Magam és a pillanat közé emelek egy kütyüt, mint egy pajzsot, amely megvéd a pillanat teljes átélésének szomorúságától és fájdalmától, s cserébe azt az illúziót kelti magam és mások számára is, hogy valóban átéltem – hisz ott van már, rögzítve a memóriakártyán, merevlemezen, ott van a Neten, megosztva, a világba szórva, szép, színes bizonyítékául annak, hogy az a pillanat valóban létezett, s abban a pillanatban én is ott voltam… Ezt az ÉN-t bizonygatjuk folyton, s észre sem vesszük közben, hogy az a bizonyos pillanat észrevétlenül múlt el… átgondolatlanul, átérzetlenül: így mi sem voltunk ott igazán… Félünk a pillanat ürességétől, csendjétől, s azonnal megtöltjük tevékenységgel, sürgés-forgással, gombnyomogatással, hogy azután mindörökre elvesszünk mások ÉN-bizonygatásai s a sekélyes tetszésnyilvánítások élettelen bozótosában… Pillanatokat gyártunk egy olyan örökkévalóság számára, ahol az álcák, pajzsok, áltevékenységek és álarcok töméntelen sűrejében bolyongva nem marad időnk a pillanattal szembenézni, a MOST fájdalamas vagy örömteli érintését elviselni, ahol minden ráncot azonnal fel kell varrni, hogy mindörökké ránctalanok maradjunk, ahol minden foltot azonnal el kell tüntetni, hogy mindörökké makulátlanok, fiatalok, kellemesek, szépek és csábítók maradjunk… Nos hát, komám, egy rettegő sereg vonul itt, haszontalan kellékeivel, a MOST-ból a rettenetes halálba, védtelenül, felkészületlenül. Ezért kérdezlek én, hogy szerinted most, vagy mindörökké?
Nem felelek. Poharunk még teli, s hosszan bámulunk az ablakon át az aranyló őszi délutánba: csendesen hullanak a levelek.
 |
| A szerző fotója |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése