Sándor a kalap alatt

Megissza mindet.
Sorjázó álmokat, pohárnyi perceket.
Könyököl a pulton, feketegránit éjjelen,
csak a csapos vaskos ujja nyúl néha
a pálinka fénytelen színén fuldokló legyekért.
Egy-egy ázott, szétmart gondolat:
szivárgó tócsa, pohárnyom a pultra vetett rongy alatt.
Másnap ébredés:
a szoba körül szürke vályog.
Émelygő csoszogás, faltól-falig.
Matatás, hányinger, sárga hályog.
Gyufa sercen, szúr a fény.
Kávéba merül. Szíve kalimpál,
mint dróton, tűz fölött az üresen pattogzó zománcedény.
Magában mormog
szikkadt, nyálatlan szavakat.
Moccan a reggel:
tétova fénnyel rajzolja teli a falakat, felrak néhány
kopott keretet. Esküvői kép, Mária Jézussal, amott meg
a gyerekek.
Valaha.
De már menni kell.
Felölti jelenét, mit tegnap levetett.
Zokni, nadrág, bakancs, kalap.
Leül, eszik. Perceket szór az óra.
Rágnak a fogak.
Vizenyős tekintet villan  a kalap alatt:
egy emberből
ennyi maradt.
Húsz falatnyi kenyér és szalonna.
S míg nyeldekel,
bámul rá
a vásári Madonna.

George Tooker festménye