Felugatnak a
rohamosztag kutyái, amikor a vonat az állomásra gördül és megáll.
Üvegkalitkájában a szolgálatos kisasszony lefojtja tenyerével a mikrofont,
kihajol a tolóablakon: ránc fut fel homlokán, rezeg az arany a fülcimpájában.
– Erre kell felszállnom..? –
kérdezem.
Nem felel. Csak
a fékekből szökő levegőt hallani, ahogy sziszeg a kocsik alatt.
Percek múlva nyílik csak ki a
vagonajtó. Fehér ruhás lány áll a fémkeretben, mint a fény egy cseppje, melyet
kipréselt magából a vagonhomály. Ő az egyetlen érkező. Egyik karján gipszkötés,
a másikkal a kapaszkodórudat fogja. A lépcsőre lép. Szinte csüng a rúdon,
lábfejét előrefeszítve; bokáján szaporán lüktet egy kicsi ér. Rezzen a haja,
lelép a földre. Gyanútlanul emeli tekintetét az előtte állókra.
Megpillantja a fegyveres kordont. A
felhúzott ínyű kutyákat. A célzó szemek tűfényét. A lyukat a rámeredő
puskacsőben. Keze lecsúszik a kapaszkodórúdról. Gondolatban kisimítja még talán
a szoknya ráncait, befejezi az érkezés mozdulatait, testét azonban
visszarántja: a rúd után kap, koppan a vason a gipszkötés. Felugrik a lépcsőre.
Arcán ijedt körök gyűrűznek.
Az őrnagy felnevet. Kiüríti
revolverét, elcsattintja, és a tokba dugja. Feltolja homlokán a sapkát, előlép
a rendőrök mögül, kikerüli a katonákat is. Elsétál a lány előtt, átúsztatja
rajta a tekintetét, szórakozottan... Fejét ingatva fütyörész közben, s a
kocsiablakok tükrében mintha csupán azt vizsgálná, jól borotválta-e ma a
borbély..? Peckesen lépdel el a lány előtt, aki, íme, csak egy fényfolt e
pillanatfelvételen, fakó és veszélytelen. Pár lépéssel odébb megáll, végigsimít
sercegő állán, kiköp, jó messzire, majd megperdül a sarkán, és ripacskodva
széttárja karját:
– Voilà..! – jelzi a mozdulat. –
Nos..? Nem harap..! – és meghajol picit, mint egy állatidomár a mutatvány után,
majd gúnyosan bólint a vigyázzban álló vasutasnak, aki feszesre rántja zubbonya
alját; biccent a karszalagosnak, az osztagparancsnoknak... Elmosolyodik mind.
Maguk elé mosolyognak, a salakra. Surrog a kavics: moccan a rendőrök lába,
áthelyezik a súlypontot... Arcukba horpad a mosoly. Lenyelik, gyomrukba nyomják.
Ráng a válluk, felböffenni készül a röhögés. Arasznyira kileng már a
géppisztolyok csöve, ide-oda koccan a tárban egy selejtes golyó.
Elindul a vonat. A lány a kocsi
lépcsőjén maradt: nézi az elfutó földet, a kavicsot, a vasakat, a hátráló
állomást, a zsugorodó arcokat. Átfehérlik csontja a bőrön, úgy szorítja a
rudat. Másik karja aléltan leng a gipszkötésben. Megmoccannak a fásliból
kimaradt ujjak: mintha intene. Mintha ujjaival üzenne. Nem tudom, mit jelezhet:
eltakarja a kanyarodó szerelvény.
Lefújják a készültséget. „Oszolj..!”
– kiált az őrnagy, s e varázsszóra megelevenedik az állókép: pofájukat ráncba
rántva összemarakodnak a szolgálati kutyák, hörögve rúgják a salakot. Felbomlik
a sorfal: a katonák engem is magukkal sodornak.
Amíg
átvergődöm a lefelé fordított csövű fegyverek között és kikeveredem a lazuló
szíjak hálójából, egyetlen kérdés marad csupán, amire gondolnom érdemes: a
mikrofonra hajoló kisasszony vajon azonnal visszaváltja a jegyemet, vagy előbb
a közleményt olvassa fel..?
 |
| Tomasz Alen Kopera festménye |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése