Szó se nincs arról, hogy F. valóságnak hinné az álmokat.. Jól is néznénk ki..! Mehetne a körzeti kis doktornőjéhe – hogy is hívják... Szatmári Janka! –, hogy KÉREM, NEKEM ANNYI. MEGHÁBORODTAM.
Az ám..! Kire maradna a lakás..? Ki vinne neki a kórházba tiszta pizsamát, zoknit, gatyát..? Ki adna borravalót az ápolóknak, míg ő a saját mocskában fetreng..?
Mert ezt is álmodta már: szürke vászonruhában feküdt (ilyennek képzeli a rabruhát az ember), és egyszer csak langyos bizsergést érzett a gatyájában: ELSZIVÁROG A VIZELETEM! – sikoltotta, és felébredt. Kiugrott az ágyból, megtapogatta magát, száraz volt, hál’ Istennek... Szóval: ilyet is álmodott már.
Kórházba menni..? Amilyen kiszolgáltatott a magányos ember, egy héten belül meghalna ott. Ebbe hal bele mindenki... Hogy végül nincs, aki akár csak egy narancsot is bevinne, aki illatával felkavarná picit a kórházi levegőt... Csakis magára számíthat.
Ez persze nem igaz, tudja. Nem mintha lenne valakije: szülei meghaltak, barátaitól meg lassacskán elmaradt... Idegen volt minden már, amit mondtak. Egy idő óta minden szavuk idegesítette. Mintha unos-untalan számon kérnének tőle valamit. Mit, az Istenért, hát mit akartok tőlem..?! Mintha hibáztatták volna, hogy betegsége miatt otthagyta a jól fizető építkezést, és éjjeliőr lett a társaságnál... Hát nem ők protezsálták be..? De igen! Nélkülük az utcára került volna. Hát nem volt már eléggé hálás ezért..? De igen, hálás volt..! Akárhányszor ha találkoztak, könnyes lett a szeme az örömtől, igen, az örömtől, s a gondolattól, hogy barátai vannak, akik, lám, törődtek vele, nem engedték lesüllyedni... Pár perc múltán azonban elkalandozott a figyelme, s folyton feszélyezte az érzés: mintha olyan emberekkel ülne, akik ismeretlen nyelven szólnak, fenyegető hangsúllyal... Elmulasztott volna valamit..? Tartozik talán valamivel..? TARTOZOM ÉN NEKTEK..? – kérdezte egyszer mosolyogva, pedig tiszta görcs volt belül.
– Csak magadnak, öreg, azzal, hogy benő a fejed lágya és teszel is valamit a jövődért... Meddig akarsz így élni..?
– Az az én dolgom...! – felelte F., s egész testében remegett már. Persze türtőztette magát: üldögélt velük kicsit, majd az órájára nézett, a fejéhez kapott, mennem kell, mondta, és ott hagyta őket. Hát mit akarnak ezek..?
Nem is jönnek már össze: az ivászatok után amúgy is epét hányt, és napokig kínozta a gyomra, na és csak felidegesítenék... Meg nem is telik rá, és kész! Ennyi volt a barátság.
Mégsem igaz, hogy magára számíthat. Tudja jól: éppen magára nem. Eddig mindent a véletlennek köszönhetett, Történtek vele a dolgok, vitette magát az árral, és sohasem tépelődött azon, hogy angyaltenyéren vagy a sátán lapátján kuporog-e..? Ha egyszer-másszor mégis dönteni kényszerült, hát akkor kesernyés sértődöttséggel, kimerülten vonszolta tagjait, és éjjelente égő szemmel bámult a sötétbe, rettegve a következő naptól... Hagyjatok békén, mormolta magában, mintha imát mondana. Néha álomképek lobbantak a szavak közé. Hagyjatok, hagyjatok békén..! Utóbb békén is hagyta mindenki. Igen.
Néha napokig nem szól senkihez. Mindig csak kettesben: ő és a munka, ő és a lakás, ő és a rádió, ő és az álmok... Így megy ez mostanában. Összekutyult egy élet, annyi bizonyos. Rendszertelenül alszik, a munkája miatt is: két délelőtt, két délután, két éjszaka, kettő szabad... A legképtelenebb időpontokban szunnyad el, máskor meg éjszakákon át hánytorog, félálomban... Elmosódnak a határok, s ha felriad, hosszú percek múltán jön rá, hol van, és ki is ő egyáltalán... Émelyítő..! Az álomhangok: az üldöző mancsok, a kaparászó karmok nesze... Azután a hirtelen csend... csak a vér suhog az erekben... porcogó sercen az állkapcsában... áporodott nyálat nyel... felkel. Hánytorog a gyomra. Pezsgő, citromos port old egy pohár vízben. Iszik. Céltalan nappali neszek élednek: elpiszmog velük. Kávét főz, hűlni hagyja. Borotválkozik. Tejet forral. Kibámul az ablakon. Eszik. Morzsákat tologat ide-oda.
Hát így szokott ez lenni.
Szabad napjaira tervez ugyan, de hiába, mert rendre rátör az álomkór, alattomosan és konokul. Újra és újra hatalmába kerül... Csak az segít, ha a szobában ágyra dől, anélkül, hogy az órára nézne. Mit számít az idő..? Teste áthull a matracon, átolvad a padlón: így alszik el. Kifut alóla a föld. Szavakat, színeket ránt magával. A szavak szétolvadnak az édesedő álom-nyálban; a színek hűs szélben lobognak az arca előtt. Egy-egy pillanatra feleszmél, ám a szoba a szemhéjak résén át nyomorúságos vázlat már csupán... visszaalszik. Akarja az álmot. Arca előtt a hűs lobogást.
Félálomban építkezik: ez segíti át az álomhatáron. Utcát épít, egy valós utca álommását. Fákat állít fel, házakat: eleinte, tünékeny, rezgő a másolat. Oszlopokat állít talpra, járdát futtat a távolba. Megereszkedik végül az opálos ég, és elszürkül. Itt van hát. Otthonosan mozog: ismerős a tér. Jó álom ez..
Csak ez a bűz..! Nem bírja már, nem állhatja már a saját szagát... A verejtékszagot, a borszagot, húgyszagot, ondószagot, a fejzsírszagot... Elfáradt már nagyon. Lehúzza a vállát a nejlontáska. A szentségit, mi van benne..? Megtapogatja, kívülről. Mik ezek az izék..? Mi ez..? Papucs? Pizsama? Miért is ácsorogna pizsamával, fogkefével, körömollóval a szatyorban, a tűző napon..? Ideges ujjakkal nyomogatja a táska titokzatos dudorait. És ha valóban volna fogkeféje, pizsamája, körömollója, papucsa, itt toporogna-e, verejtékbűzben, sercegtetné-e kézfejével állán a szürke borostát, vagy pedig egy krémszínű szobában ébredne, és a prémes, rugódzó ágyból a fürdőszobába menne, reggeli csókot remélve illatos vízzel gargalizálni..? Ezek az izék a szatyorban... Mit szedett össze? Leülhetne, felmérhetné tartalékait, a rongyok és a sörösüvegek, a műanyag flakonok és penészes kenyérvégek között hátha megcsillan valami... egy körömolló talán... Leül, Lerúgja felszakadt cipőjét. Szétmereszti lábujjait, megmozgatja, nézi a körmök piszokkoronáját. Kiboríthatna mindent, mintha egy állatból fordítaná ki a zsigereket, fölé hajolhatna, jósolni a jövőt, a lehetőségeket... Mégsem mozdul. Hosszú percek múltán áll csak fel és ballag a szökőkúthoz. Tenyérből iszik, mohón, hosszasan. Egy kisfiú tipeg oda, és bűvölten mered szürcsögő ajkára, le-föl mozgó ádámcsutkájára, lucskos ingjére. Fölöttük, a platánokon, szárnyukkal tapsikolnak, babahangon kacagnak a gerlék: őt látják, és a kisfiút, a medence villogó tükrét, és az odarohanó nőt, aki elrángatja F. közeléből a gyereket – szép arcán az undor borsónyi csomói...
– Igyatok ti is, csak gyertek, igyatok..! – emeli F. a madarak felé a tenyerében csillogó vizet. A nő már a tér túloldalán vonszolja maga után a zokogó fiút. A gerlék is szétrebbennek. Ólmos csend alvad F. köré. Majdnem felébred, már-már kiszorul tüdejéből a levegő...
Megszólalnak a dóm harangjai.
Fellélegzik.
A széles, árnyas utca, amelyet eddig csak a szeme sarkából méregetett, most szinte magába szippantja. Erre a vonzásra hagyatkozik: mellében a csiklandós öröm: mint a gépből kiugró ejtőernyősé. Súlytalan teste feloldódik a lombárnyékban. Könnyű léptekkel megy az ostorfák alatt, zöld alagútban. Az erősödő harangszó verebeket rebbent fel: a magasból F. arcába hullnak a csivitelés szikrázó, sebző üvegcserép-hangjai.
Szaros madarak..! Nem hagyják aludni az embert... Istenem, hány óra lehet..? Felkönyököl, vaksin pislog a beözönlő fényben. Fülében iszonyú harangszó. Dél van..? Igen, dél van még csak... Akkor, hajjaj, alhatna még jónéhány órát...
Megfordul, fészkelődik. Hason sem, háton sem jó. Tagjai szerteszét hányja. Fülledt meleg csap ki a takaró alól. Kint, az ablak alatt szemeteskocsi dübörög. Felkeljen..? Jobb volna talán... Túl erős a fény, a lárma. Idővel persze, mire majd megmosdik, mire megissza a kávét, minden a helyére kerül. Hogy is mondják..? A RENDES KERÉKVÁGÁSBA. Igen. A rendes kerékvágásba. Tompul már a fény. A kávé jólesik. Főz még egy duplát. Zúgó fejjel csoszog ide-oda. Mosogató, asztal, polc, rádió, mosogató, polc, rádió, asztal. A konyhaablak párkányára támaszkodik, kibámul. Erőtlen karja megremeg. Leül, maga elé húzza a csészét. Nincs odakint látnivaló. Fakó, sárga lángú az ég, poros fák markolnak a szikkadt földbe. Megalvadt a levegő. Színeket látni jobb, ha lecsukja a szemét. Csak a verebek...
Őrjítő hangokkal fröcskölik tele a világot. Csicseregnek szüntelen, tébolyultan gurguláznak, felsebzik a csend vérbő, érzékeny hártyáját... Csatakosan, csámcsogva körbeszimatol, s egyre közelebb hörög a szemeteskocsi...
Na már..!
Felriad. Hát nem visszaaludt..?! Ilyen sem volt még, hogy az asztalra borulva... Jól nézünk már ki..! Összetörik ezek a zuhanások. Hogy így kihullhat a valóságból, valami lyukon át... nem, ezt már nem lehet csak úgy elmondani, hogy DOKTORNŐ KÉREM, EZ VAN ÍGY MEG ÚGY, meg hogy NEM JÓ MÁR SEHOL SEM, no és hogy FAKÓ MÁR MINDEN SZÍN... Bizony, a kis Janka doktornő csak pislogna rá szeplői közül, és nem értene semmit... Ám ha az ölébe ülhetne... ha a makulátlan köpenyhez simulva fejét a „Dr. Szathmári” feliratú zsebre hajthatná... Akkor bizony értenék már egymást, és mesélhetne már, hajjaj, mennyi mindenről..! Hogy nincs valóság, és hogy nincs álom, de persze szó se nincs arról, hogy álmait valóságnak vélné, hisz másról van itt szó, édes Janka..!
És gerlehangon felkacagna a doktornő, keble megremegne, és ő is kuncogna csendesen, arcát a köpenybe temetve, belélegezve Janka illatát; nevetnének, mint akik tudják, miről is van szó valójában... Billegve nyöszögne alattuk a szék, kibicsaklana, és immár a padlón nevetnének, visongva, rúgkapálva, az asztalról levert acélspatulák fényes esőjében...
Várjunk csak... Mikor is... mikor is volt..? Valahogy így, persze, és mégis másképpen... Álmodta ő ezt már.
Hanyatt dől. Hány óra lehet..? Mindegy, van ideje bőven. Karjait feje alá feszíti: álmait így szokta felidézni. Gyakran percekre, órákra át is lendül közben a határon. Az ismerős terekre.
Íme, a szökőkút. Az ódon utca. Harangszó, tajtékzó csicsergés. Élesek a körvonalak. A hangok, színek tisztábbak…. Máskor mintha borfoltos, húgyszagú ruhában, vállán mocskos nejlontáskával álldogált volna itt... Most tiszta, homokszín vászonnadrágot és könnyű zakót visel, s feszes arcán végigsimítva arcbalzsam illatpamacsa tapad az ujjbegyére... Jólesik a járás új cipőjében: talpa ha nekifeszül a bélelt bőrnek, lépése az egész földgolyót megperdíti... szinte suhan előre, az ostorfák alatt. Vöröstéglás házak sora vezeti az árnyék-alagútba. A házak között magas, várfaszerű kerítések, fenn egy-egy szál rozsdálló szögesdróttal...
Beljebb csendesebb a környék. Elmarad a harangszó, és a verebek némán, tikkadtan pihegnek a levelek rejtekén. A leeresztett redőnyű házakból sem hallatszik semmi. A hangok hiánya, mint enyhe légszomj, könnyű szédülés, zavarja picit. Nem nyikordul ajtó, nem pendül bádogedény, s mégis: tudja, érzi, hogy vannak a falak mögött. Benn lapulnak, kifelé figyelnek, lépteit lesik, lélegzet-visszafojtva, lúdbőrözve...
F. elpirul, továbbmegy. Fütyörész. Úgy himbálja vállán a bőrtáskát, úgy rugóztatja lépteit, hogy mindenki láthassa: jóravaló fiatalember, nem született hiába, fontos a dolga, és hogy útja éppen ide vezetett, arról nem tehet, és nincs szándékában a rejtőzőket zavarni e kedélyes órán... Egyre bátortalanabbul fütyül. Már csak úgy, magának. S hirtelen megmagyarázhatatlan félelem keríti hatalmába... lobbanó pánik... Nem bírja tovább: lekapja válláról a táskát, hogy futásnak eredjen, de ekkor vele szemben, mint furcsa tükörkép, az árnyak mélyéről egy nő bukkan elő, és futva közeledik. No, hát mi az..?! Nem kétséges, ez a csámpás, lihegő kis húsgombóc feléje rohan. Kezét-lábát szanaszét hányja, mint a gyakorlatlan futók, és torz arccal, eszelős tekintettel trappol. „JÖN..! JÖN..!” – lihegi, mikor F.-től karnyújtásnyira megáll, majd lerúgja tűsarkú cipőjét, és mászni kezd a kerítésre.
F. visszahőköl a lepergő kődarabkák elől. Elképedve nézi a nőt, aki hurkás combjait ügyesen megfeszítve fenn terem a falon, átlép a szögesdróton, és mielőtt leugorna a másik oldalon (egy kertbe talán?), lekiált, az ostorfák alagútjára mutatva:
– Nem hallja, maga szerencsétlen..?! Jön az oroszlán! Jaj, Istenem..! – azzal leveti magát a túloldalra.
„Az ám, az eszed tokja jön..!” – dörmögi F., és félre rúgja a nő cipőit.
Az utca árnyai között azonban valóban megjelenik az állat: nesztelenül jön a fák alatt, el-eltűnik a lombárnyékban... Nőstény. Karcsú, erős csontú, kiéhezett nőstényoroszlán. Súlyos mancsait egymás elé lendítve, féloldalazva üget. Lépésre vált, lekushad. Nem kétséges: F.-re figyel. A zsákmányra. Mereven rászegezi tekintetét, nyakát-fejét egy síkban tartva siklik előre, csak gerince kígyózik, lapockája púposodik a szőr alatt. Halk horkanással megáll. Lehasal. Maga alá igazítja hátsó lábait, toporog, mint az egérre induló macska; farka ideges ívben csap jobbra-balra...
F. rémülten kapar a kerítéskövek közti résekbe, nyögve-lihegve feltornázza magát, vakolat és kőpor szitál alá, de vissza sem néz, csak átbukik a falon, és nagy robajjal lezuhan a másik oldalon.
Egy jezsámenbokorból keveredik elő. Az ülepedő por szagán át érzi a levert virágok jázmin-édes illatát. Leporolja magát. Hatalmas parkban áll. Odébb, a pázsiton komor emberek tenyerelnek egy hosszú, terített asztalra, mintha attól tartanának, hogy elrepül a szélben lobogó asztalterítő... Ünneplős férfiak, nők, gyerekek, riadt csendben.
Pillanatokkal ezelőtt még porcelánok csörrentek itt, gyerekek nyafogtak, a felnőttek pedig könnyed szavakat küldtek egymásnak a gőzölgő tálak fölött, levest kavargattak, pohárért nyúltak, fénylettek az arcok, s vágy duzzadt az ajkakon... Most mindannyian némán, dülledt szemmel bámulnak F.-re.
– Hallatlan..! – pattan fel végül egy égőpiros arcú, kerek kis nő. F. ráismer a hurkáscombúra, aki odaát az oroszlánra figyelmeztette. – Hallatlan..! – ismételi a nő, és felmarkolja a tortalapátot.
Az asztalfőn egy idős, szikár asszony egyenesedik ki székében. Csontos kezével az asztalra csap. Hangja rekedtes, szigorú: ajkai szűk résén kisüvöltenek a magánhangzók, s úgy csattognak mássalhangzói, mint a vércseszárny:
– Julika kérem, maga ennél az asztalnál nem ugrál, itt maga nem kiabál, és nem markolász..! Maga kérem leül a dobostortájához, és nyugton marad..! Értjük egymást, kedvesem..?!
A nőcske elsápad, s szótlanul, hüppögve, megsemmisülten hull vissza a helyére. Arcát eltakarja F. elől a tortatálca.
– Jöjjön csak, fiatalember..! – mosolyog faragott székében az idős hölgy. Kezét F. felé nyújtja: ujjain vaskos, mélytüzű gyűrűk villognak. – Jöjjön csak nyugodtan, legyen a vendégünk! Foglaljon helyet, itt ni, az ölemben..!
F. odabotorkál, arcát pír perzseli, ügyefogyottan vigyorog. Tétován térdet hajt, remegve megérinti a Királynő kezét, megcsókolja a gyűrűt, majd óvatosan elhelyezkedik az asszony csontos ölében.
Erős karok fonódnak rá. Szétnyílnak alatta a combok, satuba fogják. Tarkóján már mohó nyelv matat, fogak tépik nyakán a bőrt. Nem moccanhat, vergődik csak a szorításban... a társaság verni kezdi az asztalt, dobolnak, gyorsuló ütemben... Csak a kerek kis nő eszeget csendben, ezüst villácskával. Szájában egy apró, édes tortafalattal most F.-re néz: F. ezt a szomorú, tortakrémes arcot látja utoljára, mert reccsenve törik a trón, és a kavarodásban minden eltűnik...
Felriad, kábán talpra ugrik, ám rossz irányba indul a sötétben: széket dönt fel, nekimegy a szekrénynek. Hosszú pillanatok múlva talál csak rá az ablak derengő négyszögére. Hűvösen tapad testére az álomban átizzadt ing.
Újra kopognak az ajtón. A csengő is megszólal, erőszakosan, akadozva, mintha valaki rátenyerelt volna kint a gombra. F. nem gyújt villanyt, úgy kaparász a kulccsal. Végül, mint valami fülledt odúból, kidugja az arcát a fényes lépcsőházba.
– Mi van, haverkám..?! Beteg..?! Elaludt..?! Felmondott..?! Vagy mifene..? – hadarja laza undorral Gajdos, a sofőr.
Érte küldték. Jaj, Istenem, hány óra van..?
– Hány óra..? – kérdezi rekedten. Gajdos szótlanul tartja eléje a karórát. Gázolajszag lebben. Tizenegy múlt..! Úristen, elaludt..!
Tízkor kellett volna leváltani a délutáni kollégát a portán, s az, hogy hiába várta, riasztotta az ügyeletes sofőrt... F. visszacaplat a szobába, kapkodva mosdik, cipőt ránt, csak úgy, zokni nélkül, ingjét a nadrágba gyűri:
– Mindjárt, no, mindjárt..!
Az úton nem beszélgetnek. A gyér lámpák alatt csendben suhan velük a kocsi az ipartelep felé. F. a műszerfal foszforeszkáló, zöld fényébe bámul: látóterébe be-beúszik a sofőr keze, ha éppen a rádió gombján csavarint. Andalító éjjeli zene szól. F. elernyed a kényelmes ülésben. Pillái résén csak az irányjelző lámpácska pici fénye tűz át: villog és kialszik.
 |
| Aron Wiesenfeld: Hallway |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése