Golyó

          „Sohasem tudhatja az ember. Legtöbbször nem is hallani a lövést, csak a levegő zizzen, mintha acélhúr pattanna el, züüü! – s hiába forgatjuk a fejünket, nem látunk semmit, nyoma se nincs az ellenségnek. Züüpp! – a szép hangot tompa koppanás folytja le, s egy közeli fatörzsről forgácsok repülnek szerteszét, vagy némán összecsuklik mellettünk valaki, vér szivárog át a kabátján. Fáradt lövedékek. Nem tudni, honnan jönnek: átrepülik a hegyet, a lövés hangja a túloldalon marad, visszapereg a hegyoldalon, mint egy erőtlenül felhajított kavics, s az átizzott golyó vakon csap le ezen az oldalon. Semmit sem tehetünk ellene. Néha, mint egy cserebogár, erőtlenül az avarra hull: az ilyen nagyon messziről jön. Alig is foglalkozunk vele. Háború van.”

ab

          Elkanyarodik a vonat, és a pesti házak nyiladékain át már látszanak a budai hegyek. Kékes taréjukon megkapaszkodhat a tévelygő tekintet, s tapogathatja a ködlő lejtőket, ahonnét legördül egy határozatlan emlék, átgurul a pesti utcákon, átolvad a vonatablakon, s egyre határozottabb formát ölt. Emberformát. Golyónak hívták. Ő jutott eszembe. „Golyó jár a fejemben..!” – Hangosan felkuncogok, mint akit durván csiklandoznak. – „Elnézést..!”

              A fülke utasai feltűnően kerüli a tekintetemet, senki sem válaszol. Csak egy termetes, bababőrű nő néz rám acélszürke szemével: hosszú percek múltán tér csak vissza az ölében fekvő tesztlapokhoz, melyeket Kecskemét óta elmélyülten javítgat.

      Golyó annak idején akárhányszor ha felbukkant a Templomkerti úton, nagy riadalmat keltett közöttünk. Az iskola kapuján kilépve sohasem feledkezhettünk meg annyira magunkról, hogy ne néztünk volna széjjel: nem sündörög-e a templom körül, nem les-e a Szentháromság-szobor mögül... Mindig túl későn vettük észre: egy közülünk akkor már a karjaiban vergődött, a többiek pedig szétrebbentek... Eszünkbe sem jutott az áldozaton segíteni, aki később vérző orral, hétrét görnyedve, gyomrára szorított kézzel ballagott hazafelé. Hogy miért nem segítettünk, máig sem tudom. Hárman-négyen, ha akarjuk, ott helyben félholtra verhettük volna. Eszünkbe sem jutott. Istencsapásként vágott mindig közénk s ragadta el aznapi zsákmányát. Szenvedélyesen sugdolóztunk, s tehetetlen dühünkben a házfalakat rugdostuk, míg maszatos arcú társunkra vártunk, hogy körülfogva elrejtsük vérző orrát, felrepedt ajkát a felnőttek elől. Ez csak a mi ügyünk volt. A mi rettegésünk, a mi fájdalmunk, a mi vérünk. Kerek világunkat úgy rendeztük be, hogy Golyó is oda tartozott. Mint meséhez a sárkány, amely egyre csak követeli a válogatott szüzeket, neki járó áldozatul. S amíg volt egy Golyó, addig esti ábrándjainkban mi lehettünk az, akin megcsillan majd a páncél, aki kivonja kardját és a szüzek ámulatára miszlikbe aprítja a tar fejű szörnyeteget...

          Golyó, amióta csak ismerem, kopasz. Mondhatom, együtt nőttünk fel, hisz tőlünk néhány utcányira született és gyerekeskedett. Anyja otthon hozta a világra, s talán újságpapírba is csavarja s az udvari vécébe dobja (volt már kölyke elég az egyetlen kis szobában), ha a gyárból aznap nem küldik haza a férjét, akit olyan részegen találtak az agyagprésnél, hogy a művezetőnek kellett karon fognia és a portára vonszolnia. Este kilenc felé járhatott az idő, mikor hazaért: az asszony éppen akkor lépett ki a konyhából a nyekergő csecsemővel. Riadtan meredtek egymásra.

             – Fiú... – mondta az asszony.

ab

          Agyas-fejes, széles vállú gyerkőccé cseperedett. Senkivel sem barátkozott. Fejét kopaszra nyíratták, hogy érje a Nap, s gyógyítsa: homloktól tarkóig furcsa sebek borították. Egyesek szerint tetves volt, s az anyja petróleummal irtotta róla a férgeket, felmaratva a fejbőrt. Mások szerint is tetves volt, ám maga kaparta sebesre a bőrt, megint mások pedig ótvarnak mondták, amit majd idővel kinő... Nekünk, gyerekeknek mindegy volt, minek nevezték bőrbaját: kövekkel dobáltuk, ha el próbált osonni a túloldalon. A sarokról mindig visszanézett, öklét az orra alá dugta, jelezve: beveri a pofánkat... Ám csakhamar elköltöztek a környékről.

      Bosszúból vadászott volna ránk..? Kétlem. Nyáron mindegyikünk találkozott vele olykor-olykor, hol a Nagyutcán, a fagylaltos bódénál, hol a Népkertben, hol a Tisza-parton: sohasem szólt, sohasem közeledett, csak fanyar mosollyal nézett, majd bólintott, s tovasétált. Azután kezdődött az iskola, s újra lesben állt... Folyt a vérünk, dagadt az arcunk, s szövögethettük merész terveinket ellene...

                Két évvel volt idősebb, mint mi, s abban a korban ez a két év sokat jelentett. Ismert vagánynak számított már, aki betér a kocsmába is, egy-egy féldeciért. Néha kizavarták, néha adtak neki. Egyre ritkábban posztolt a Szentháromság-szobornál, s végül elmaradtak a délutáni verések...

             Évekkel később, azokban azt időkben, amikor a rendőrök már négyesével rótták az utcákat, vasalt egyenruha helyett terepruhában, géppisztollyal, mikor éjjelente tiszti terepjárók cirkáltak az elsötétített városban, s bujkáló tartalékos civilek után kutató katonai rendőrök zörgetése verte fel a kutyákat, híres ember lett. Köpködtek is utána az emberek, rendesen. Mesélték, önkéntesnek jelentkezett, ruhát, fegyvert kapott, kocsmázott az idegen fegyveresekkel, akik hajnal felé megveregették a vállát: énekelj, Madzsar..! Óbégattak, iszogattak, majd néhány hét múlva eltűnt mind. Úgy hírlett, Horvátországba mentek, Eszék környékére talán... Ősz volt, mikor újra megpillantottam a Nagyutcán. Két rendőrrel volt, civilben: elállták előttem a járdát. Igazolványt kértek. Az egyik rendőr (fiatal, sovány, fekete legény) gyorsan átlapozta irataimat, visszaadta, tisztelgett:

                  – Köszönöm..! Mehet...

Golyó azonban megragadta a karomat:

                  – Várj, csak..!

                  – Eh, hagyjad már... – legyintett a rendőr.

            – Kuss..! – mordult fel Golyó, mire a két egyenruhás egymásra nézett, idegesen villant tekintetük, és hátrébb léptek. Kezük a pisztolytáskára tévedt.

                  – A barátom! – mondta Golyó. – Csak beszélni akarok vele. Menjetek, majd megyek én is...

                 Csak pár lépésnyire távolodtak el: a cukrászda kirakata előtt álltak, szótlanul méregettek bennünket.

                 – Megismersz..? – kérdezte. Bólintottam. Mit akarhat..? Mesélték, milyen szörnyűségeket műveltek odaát... Mit akar tőlem..?

                  – Na, gyere... megiszunk valamit..!

                  – Sietek... – feleltem.

                  – Sietsz..?! Ne siessél annyira, komám... Hova sietnél..?

        Nem feleltem. Mondjam, hogy tejért megyek..? Nevetséges... Elindultunk. A rendőrök is jöttek utánunk, ám a sarkon, a kocsmaajtóban megálltak. Leültünk. Golyó szilvát rendelt, nekem is. Hallgattunk. Arcomat fürkészte, s mosolygott, jellegzetes, fanyar félmosolyával.

                  – Sokszor elvertelek... – mondta. Bólintottam.

                  – Igen, sokszor...

                 – Na jó, fátylat rá..! Hanem, komám, mondok én neked valamit. De előbb olvasd el ezt. Mit bámulsz..? Na, olvasd már..!

               Egy rongyos noteszlapot tolt elém. Elolvastam a darabos, nehézkes betűkkel írt címet: FÁRAT GOJÓK. S utána: „Sose tudhassa az ember. Legtöbször nem is halani a lövést, csak a levegö zizzen, mintha acélhúr pattan el, züüü! – s hiába forgatyuk a fejünket, nem látunk semmit, nyoma se az ellenségnek. Züüpp! – a szép hangot egy tompa kopanás fojtya le, s egy fatőrzsről forgácsok repülnek szét, vagy némán öszecsuklik meletünk valaki, vér sziváróg át a kabátyán. Fáradt lövedékek. Nem tudni, honan jönek: átrepűlik a hegyet, a lövés hangja a túloldalon marad, visszapereg a hegyoldalon, mint erőtlenűl felhajítot kavics, s az átizott gojó vakon csap le ezen az óldalon. Semit se tehetűnk elene. Néha mint egy cserebogár erőtlenűl az avarra hul: az ilyen nagyon mesziről jőn. Alig foglalkozunk vele. Háború van.”

                  – Mi ez..?

                  – Látod... Én írtam. Milyen..? – Eltűnt arcáról a fanyar mosoly. – Eh, figyelj, mindegy..! Neked adom... Pincér!!! Még egyet..! Na, figyelj, komám... Van egy behívód... Láttam. Holnap mennek érted.

                  – Nekem..? Holnap..? De én... Miért..?

          – Hülye faszfej..! – mondta csendesen, s már ismét mosolygott. – Na, húzd el innen a beled... Húzz már el, látni se bírlak..!

              Kisomfordáltam a kocsmából. A két rendőr fürkésző tekintettel követte bizonytalan mozdulataimat. Arcomba lobbant a Nap, szédültem a fénytől, a pálinkától, kivert a verejték, hullámzott körülöttem a szeptemberi nyár, zuhogott a napsütés a ritkás, aranyba mártott lombokon át... Vacogtam mégis.

ab

                  Másnap hajnalban csomagoltam össze, hogy elérjem az első vonatot. Szendvicsem volt elég: hátha leszállítanak, s a határsáv szőlőiben kell várnom, hogy éjjel Petya átvezessen. Értett az ilyesmihez, számíthatok rá, mondta.

                  Napokkal később tudtam meg, hogy Golyót éppen akkor csomagolták zsákjukba a hullaszállítók, mikor a második pecsétet is útlevelembe ütötte, a túloldalon már, a határőr. Petyának telefonáltam, hogy minden oké, jól vagyok. Akkor jó..! – hallottam. – Ja, és tudod mi történt..?

Elmesélte, hogy Golyó a kocsmában ivott az ismét felbukkant egyenruhásokkal, énekeltek, törtek, zúztak, célba lőttek a pult poharaira, s egyikük kezében, a zsonglőrmutatvány közben felrobbant egy kézigránát... Ketten haltak meg, egyikük Golyó volt.

ab

                  „Hülye faszfej..!”

                  A bababőrű nő ölében megzörrennek a papírok. Rám szegezi acélszürke tekintetét. Mindenki engem néz a kocsiban. A sarokban felvihog egy diáklány. Hangosan beszéltem volna..? Nem tudom. Mereven visszanézek. A nő lesüti szemét, a diáklány zavartan túr hátizsákjába. Eh, mindegy... Az ablaknak döntöm homlokom, s fásultan bámulom a felhők hegyoldalon sikló árnyékát.

Stanley Spencer: A katonák feltámadása