A kizökkent idő meséi - 3. Az első műszak

             Néhány napja dolgozik csak a csempegyár laboratóriumában, de már összesúgnak mögötte az asszonyok. A csomagológépek mögül lesik, állukkal böködnek feléje, kirobbanó visítással nevetnek.

A lány kamaszos-félszegen megy el a gépsor mellett. Nem néz rájuk. Tudja: az ő életét szövögetik ott, a raklapok rejtekében, kivarrják mindenféle szállal, arannyal, szürke cérnával, véres fonállal... Nyál csillan a suttogó szájzugokban, belemelegednek a játékba, lekerül fejükről a kendő.

            A futószalagon torlódik az anyag. Csörömpölve potyog a betonra az égetett csempe. Leáll a gépsor, villog az üzemzavart jelző lámpa.

           – Mi van...?! – integet a csarnok túlsó végéről a műszakvezető. Alakja eltorzul a kemencékből tóduló forró levegőben: lebeg, megnyúlik, majd mintha összeroskadna. Visszaintenek neki:

            – Semmi baj..! – és felsöpörnek, újraindítják a szalagot. A lány eltűnt a szemük elől: bement a mosdóba.

           A raktáros is kint van. A targoncásokkal beszélget. Ráérnek. A csomagoló sor ma már négyszer állt le, kevés a kész anyag, korai még begyújtani a fóliázót. A targoncákra könyökölnek, fél lábbal a kerékre hágnak, feszülő ülepű nadrágban, emberes pózban. Csuklóikon karórák fémszíja villan. Soká lesz még két óra...

            Lábujjhegyen lép ki a lány a mosdóból: tócsa lehet ott benn. Merev gerinccel jön. A férfiak mind feléje fordulnak, arcvonásaik átrendeződnek. Kihívóan nézik, a bagzó állatok rezgő tekintetével. Somolyognak, csücsörítenek. Tudnak ők mindent az ilyen kócos kis csibékről: tudják, mi kell ezeknek... A lány lerázza kezéről a csapvizet, nem néz rájuk. Fátyolként lebeg körülötte a mosdó klórszaga. Az emberek egymást lökdösik, füttyögetnek, sziszegnek. Karnyújtásnyira ringanak el előttük az almányi mellek. Mohón szippantanak a köpenyen át is látszó bugyi képzelt párájából, húnyt szemmel játsszák el egymásnak, gondolatuk most éppen hol matat. Felnyitják, szétfeszítik a lányt, hogy szürcsölhessenek belőle, hörbölhessenek egy csészényi édes sziromvizet, egy kortynyi pezsgető álmot... A targoncás a nadrágjához kap elöl, megmarkolja, gyömöszöli, felvonít... A lány nem hallja: becsukta már maga mögött a laboratórium ajtaját.

           Színét veszti a levegő. Akárha parancsszóra, a férfiak kurtán, elcsuklón felnevetnek. Elnéznek azután egymás mellett. Óráikra pillantgatnak. Hallgatnak.

Stanley Spencer: Munkások a házban