Nos,
a miszlikbe aprított fiú látványát elviselni... hát, mit mondjak..?! Nem
neheztelhetünk a testvérbátyákra, amiért ketten háromfelé futottak... Mennyi
vér, mennyi ismeretlen rendeltetésű porcogó, hártya, csont és velő, egyetlen
kicsi testben...
– Ki tette ezt..? – kérdezhették volna. –
Ki tette ezt édes öcsénkkel, a legszelídebb herceggel, a legokosabb
királyfival, szelídek és okosok közül a legszebbikkel..?
De nem kérdeztek. Egymást nézték mégis,
mintha egyik a másiktól választ várna, ám csak kétségbeesett nyöszörgés felelt,
tébolyult tekintet nézett vissza. Mint egymás tükörképei: úgy rángatták el
lovaikat a kút közeléből, úgy kapaszkodtak fel vérszagtól toporzékoló
hátasaikra, vad vágtára sarkantyúzva... Üvöltésüket messze hordta a szél:
– Jaj, az öcsénk..! Jaaaj, az öcsénk..!
Gondolhatjuk, milyen sírás-rívás volt
otthon is, az öreg király kastélyában..! Apa és maradék fiai összeborultak,
ronggyá áztatták könnyeikkel egymás arannyal-ezüsttel szőtt ruháját... Sírtak
estig, nyöszörögtek hajnalig, s egyre csak hajtogatták: mindezek után
feljöhet-e még a Nap..?
A Nap feljött, a gyász elmúlt, a két fiú
kiházasodott, az öreg király pedig, az Örök Ifjúság Vizét hogy senki el nem
hozta neki, hamarosan meghalt, a nép adózgatott a királlyá lett királyfiknak,
adózgatott a sárkánynak, kinek-kinek a kívánsága szerint, garasokkal vagy
szüzekkel. S hogy maguknak is adózzanak, máglyát raktak esténkét, csapra vertek
egy-egy hordócskát, s danolásztak, duruzsoltak a tűz körül. Új meséket szőttek,
új hőssel, kinek a csontjai nem fehérlenek majd temetetlenül a puszta közepén,
egy kútnál, melyet azóta megközelíteni sem mertek. Lassan-lassan el is
feledték, hisz új kutat ástak, nyíllövésnyire a palotától: víz volt abban is, a
lovak is itták, a csorda is élvezettel tapickolt az új vályú körül, a lányok
combja ott is kivillant, mikor korsóikat megmerítették...
Folyt hát, folydogált tovább az élet.
Esténként, a lankadó tűz parazsánál mégis megesett gyakran, hogy dal és kacagás
egyszerre ért véget, s a hirtelen csendben hallani vélték a puszta elfeledett
kútjánál motozó szelet: mintha a föld sóhajtana s üzenne az éjszaka mélyéről...
Kikerekedett szemmel tekingettek arrafelé, a sötétbe, majd egymásra... Ám végül
mindig akadt valaki, aki tétova torokköszörülés után felmordult:
– Na, emberek, induljunk hazafelé...
Későre jár...
Nem a szél motozott, nem a föld
sóhajtott... Boszorkány járta bűvös táncát a gazverte kútnál. Idézett Holdat,
kuvikot, rég elporladt táltosok porát szórta az égre és a fűre, mezítelenül
merítkezett a poshadt vályúba, onnan is kiszökkent, lepedővel harmatot
gyűjtött, azzal meg is törölközött, s rongyait mikor felöltötte, nyögdécselve
lekuporodott, és nyálat csorgatott maga elé, a csontkupacra. S tette ezt
Holdtöltéig, hat éjszakán keresztül. A hetediken fel nem öltözött, meg sem is
törölközött: harmatos lepedőjével letakarta a csontokat, majd perdült egyet,
forgott hármat, s nem volt ott már más, csak a csend, és a hatalmas telihold.
Fényében mozogni látszott a lepedő... S ha látszott, hát mozgott is: nagy ásítozásokkal
bújt elő alóla a kis királyfi.
Szebb és erősebb volt, mint valaha, bár
igencsak bambán nézett szét maga körül. Mi történt..? Egy perce még lovon ült,
s egy öregasszonytól tudakolta, ugyan merre találná az Örök Ifjúság Vizének
kútját, erre vagy arra induljon-e, és egyáltalán: kicsoda maga, néném..? A
banya szavaira is emlékszik: „Szövök, amit szövök, végzek, amit végzek, édes
nénéd leszek: ma királyfit eszek!” – s görbe kardot kapott elő szoknyája
alól...
– A rusnya némbere..! – dobbantott dühösen
hősünk. – Emlékszem már..! Hát nem miszlikbe aprított..?!
Miszlikbe bizony: ezt mind tudjuk.
Fivérei találták meg reggel.
Hogy volt, hogy nem volt azután, s miért
állt a kútnál újra ép tagokkal, fikarcnyi karcolás nélkül… „Eh, boszorkányság!”
– s mielőtt megfájdult volna a feje, düh ide, méreg oda, banya amoda: hogy
eljött a hajnal, gyalogosan elindult a fiú hazafelé.
Kövessük-e mi is..? Akarjuk-e látni az
örömöt, riadalmat, akarjuk-e hallani a sikolyokat, részesei akarunk-e lenni a
döbbent pillanatnak, mikor betoppan a palotába, s földbe gyökerezik a palotanép
lába..?
Nem, nem akarjuk. Riadalmunk volt már
elég, metsző sikolyokra nem vágyunk, a testvéri összeölelkezéstől pedig –
idegenhez illő módon – tapintatosan távol maradunk. Kifordulunk a fényes termekből,
biccentünk a kapuőröknek, s míg átmegyünk a piactéren, hallgatjuk a nép
fecsegését.
Szállást keresnünk hiábavalónak tűnik:
olyan lett a város, mint a felbolydult méhkas... Ki törődne itt most étellel,
itallal, megfáradt idegennel..?! Csendes szobát, ágyat ki kínálna..? Találunk
mégis egy koszos fogadót, ahol elidőzhetünk, míg szert nem teszünk egy
valamirevaló lóra, hogy odébbállhassunk. Marad hát időnk elegendő, lezárni e
történetet. Hiszen nem a fásult krónikás akaratán múlik, hogy megtorpan-e a történet
folyása, sőt...
„Kizökkent az Idő, ó, kárhozat...!” Még
hamleti sóhajunk sem képes jellemezni a következő három nap eseményeit, melyek
feltartóztathatatlanul rohantak a végkifejlet felé. Hallomásból tudjuk csupán,
s amit tudunk, hideg fejjel és hideg szívvel leírjuk.
Véget nem érő örömlakomák sorozata
látszott indulni az első napon. Nyárson pirultak az ökrök, folyt a bor, zengett
a dínom-dánom: a legkisebb apród is könyékig turkált a pávanyelv-pástétomban, a
legrühesebb ebnek is jutott velős csont. Ettek a testvérek, s etették kissé
sápatag öccsüket, búsultak apjukon, majd összeölelkeztek, s vigadoztak estig.
Felkelt a Hold, de még szét sem nézett a
fáklyalángos udvaron, amikor dörömbölni kezdett valaki a palota kapuján. Egy
riadt parasztot vezetett a kapuőr a királyfiak elé, s hogy a paraszt egyre csak
sapkáját gyűrkélte és asztalhoz ültetni sem hagyta magát, csak megkérdezték, mi
járatban van..?
–
Instálom, üzenetet hoztam...
–
No..! – csaptak az asztalra az ifjak. – Mondjad hát, ki s mit üzent?!
–
Egy életem, egy halálom, régvolt királyom fiai... az úgy volt, hogy ültünk a
tűz körül...
–
Mint szoktatok... – segítette tovább türelmetlenül az elakadt mondandót a
legidősebb úr.
–
...Mint szoktunk minden este...
–
És..?
–
És... már megbocsássanak az Urak, de... no... Nagyon csend volt!
–
Csend..? Hogyhogy..? Milyen csend?
–
Hááát... én azt meg nem tudnám mondani, félek is, meg... meg csak üzenetet
hoztam öregjeinktől, hogy tessenek már kijönni hozzánk, meghallgatni azt a
csendet... hogy baj ne legyen...
Jó mókának ígérkezett. Röhögött az udvar
apraja-nagyja, s hogy a mókát fokozzák, gyalog indult mindenki a határba, a
pórnép esti máglyájához. Ott ültek a parasztok, szótlanul, moccanatlanul.
Közéjük ült a fényes, jókedvű sereg, s fészkelődve, bort kortyolgatva
elcsendesedtek mind: készültek a felcsattanó röhögésre, amellyel majd uraik
odaadón várt, szellemes megjegyzését helyeselik... Egyre hosszabbra nyúltak
azonban a hallgatás percei. Kortyolatlanul csorrant ki a bor a kezekben remegő
kupákból, s csak nézték egymást, mit sem értve.
–
Hallják az urak..? – kérdezte végül síri hangon a legöregebb paraszt.
–
Mit..? – sápadtak el a királyfiak.
–
A csendet... – intett a sötét puszta felé az öregember.
Pattogott
a tűz, rőt lángok fénye ugrált arcról-arcra. Mind a pusztát figyelte. Az
éjszakát. Mert mintha puszta sem lett volna már a fekete fal mögött, a tűz
fénykörén kívül... Nem motozott a szél, a fűben nem neszezett bagolytól riadó
egér, nem zörrent az éjszaka mélyén, magját hullatva, száraz kóró sem.
–
Baj lesz ebből...
Baj is lett. Egyszerre savanyúnak tűnt a
bor, odalett a mókás kedv, s mellekre nehezedett a nagy-nagy csend. Mit volt
tenni, mit nem: lógó fejjel, szótlanul tértek aludni mind. S csend volt már
fényes nappal is. Az elnéptelenedett palotaudvaron hallgattak a kakasok: néhány
tyúk kaparászott csupán. Tétova legyek zümmögtek az üres piactéren
dinnyehéjról-dinnyehéjra: egy lélek sem járt az utcákon. Kitekinteni is féltek,
megnézni is, nem a városfalakat mossa-e már alá a csend, s nem omolnak-e már a szélső
házak s tűnnek el, ahogy végül majd egész világuk omlik s tűnik el, a konok
csend feneketlen sodrában..? Gyújtani gyújtottak ugyan tüzet este is, hátha...
ám minden reményük szertefoszlott, amikor egy reszkető leány váratlanul talpra
ugrott, és sikoltozva, haját tépve, eszét vesztve vetette magát az éjszakába,
hogy ne térjen vissza, soha többé...
Komoran lovagolt másnap a két királyfi,
messzi már a palotától, a gazverte, néma úton. Ismerték a járást a régi kúthoz:
ott szálltak le, csendben, a nyeregből. Fegyverük is alig csörrent. Gúzsba
kötött öccsüket a vályúhoz vonszolták, földre lökték, s – mint egymás
tükörképei – vértelen markukba szorítva egy-egy éles szablyát, egyszerre
sújtottak le, újra és újra....
Nos, a miszlikbe aprított fiú látványát
elviselni... hát, mit mondjak..?! Nem neheztelhetünk a testvérbátyákra, amiért
ketten háromfelé futottak... Mennyi vér, mennyi ismeretlen rendeltetésű
porcogó, hártya, csont és velő, egyetlen kicsi testben... És ránk sem
neheztelhet senki, ha most becsukjuk e lapokat, felmálházzuk gebénket, és
elmélázva ügetünk tova a hűlő alkonyatban, előttünk az Esthajnalcsillaggal,
köszönésfélét biccentve a tűz körül sugdolózó parasztoknak, kik ránk sem
hederítve, jóízűt borzongva, kikerekedett szemekkel tekingetnek arra, hol
mintha szél motozna s sóhajtana a föld...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése