Kegyelet..? Sértés..?

– Nos, barátom – sóhajtott F. –, úgy tűnik, november múltán kegyelettel eltemettük az összes halottat, s lerágtuk az összes csontot, mit a média és a lobbizó érdekszövetségeklöktek nekünk, s közben a politika színpadán is eljátszották előadást: a’ pogány magyarok megregulázása, avagy tanúlságos játék a’ kegyeletrül ’s annak hellyes és hellytelen gyakorlásárúl…

Emlékszel..? A hűhó apropója egy augusztusi eset volt. Az azt követő, összehangoltnak tűnő hírek, nyilatkozatok és a törvényhozók azonnali készsége a temetkezésről szóló törvény mielőbbi módosítására igencsak jókedvre derítette az összeesküvés-elméletekben hívőket, megerősítve hitüket, hisz – szerintük – nyilvánvaló, hogy egy előre lejátszott játszmához találtatott meg az ütőkártya: a Balatonba dobott urna.

A médiát hagyjuk, hisz ez az a disznó, amely az éppen eléje dobott moslékon csámcsog a leghangosabban: kicsit bulvároskodik, kicsit okoskodik, kicsit lélekbúvárkodik, és két reklám között máris eltelt az idő a legújabb sztorival. – Itt F. jelentőségteljesen nézett rám, mintha azt várta volna, hogy buzgón bólogassak, vagy zászlót bontva egy HURRÁÁ ordítással kirontsak az utcára, a gonosz világ elleni harc F. által elképzelt barikádjára…

– Mi az..? – kérdeztem.

– Semmi. Csak nézlek.

Nem szeretem, ha F. így néz. Azt is rühellem, hogy az ablak melletti rozoga asztalhoz ül (ki kellett volna már dobnom, mármint az asztalt): kopott, felszálkásodott lapját lehetetlen tisztára sikálni, újra és újra előtűnik az évtizedek mocska, a pohárnyomok, régi lőrék ragacsa – F. mégis többnyire itt időz, s ha éppen nem beszél, vagy nem iszik, kényeskedve kaparássza a koszt, majd feddőn felemeli az ujját, mutatva, hogy fekete félholdas körmeiért is én vagyok felelős.

Hosszú, csendes délután lesz, tudtam: F. volt az egyetlen vendég, ami nem csoda, hisz kint hagytam a Zárva táblát. Nem volt kedvem dolgozni. Amúgy sem jár erre a kutya sem: a falubélieknek messze van, a környék nyaralói mind üresek már, a fogcsikorgatva túrázgató német nyugdíjasok meg légszomjtól szédülten-vakon vonszolják egymást lefelé, hogy legyen térerő, ha netalán mentőt kell hívni.

Most én néztem jelentőségteljesen F.-re, mire ő bólintott, s kisvártatva már pukkant is az etyeki chardonnay dugója. Töltöttem, mindkettőnknek.

– Hol tartottam..? –kérdezte, mikor mellé ültem.

– Nem tudom. – Reméltem, hogy csendben marad. – Igyál!

– Hmm… ez még mindig jó. Ja, igen..! Szóval: a médiát hagyjuk… Hanem ez a kegyeletdolog… hát, barátom… – Lehajtotta a fejét, ajka lebiggyedt, hogy lássam, érezzem, micsoda sérelem érte a Világ részéről. – Mert mi az a kegyelet..? A holtak tisztelete, azaz az élők tisztelete halotti mivoltukban is, akkor is, ha már nincsenek közöttünk. Szeretetteljes emlékezés az elhunytra, tetteire, mozdulataira, szavaira, munkájára, ránk pazarolt életére s a halál előszobájában elszenvedett megalázó-felemelő fájdalmára, a fájdalom példamutató elviselésére… De, kérdezlek én, vajon erről van most szó? Nem! – s olyan erővel csapott öklével az asztalra, hogy a padló is megnyekkent. – Nem! – folytatta csendesebben. – Itt rólunk van szó. A mi bőrünkről. Mert… mert újra ránk vadásznak, barátom! Nézd… Én meghalok. Persze, mindenki… De mondjuk, ma meghalok. itt, ennél az asztalnál, miután kiittuk az utolsó cseppet is a palackból…

– Nem előtte..?

Ravaszul elmosolyodott, s koccintásra emelte a poharát:

– Nem, semmiképp… Csak az utolsó korty után. Tehát: meghalok. Lecsúszom a székről, semmi tragikum, pátosz, lecsúszom, és kész. Voltam.

Hívod a mentőket, ám a veled való beszélgetésből tudják: nem kell már sietni. Kijönnek, bólintanak: elvégeztetett. Közben remegő kézzel navigálsz a mobilod címjegyzékében, előkotorsz rokont, barátot, mindenkit, akiről azt gondolod, hogy rokon vagy barát. A rokonokat kötelességből, a barátokat pedig félelemből hívogatod: jöjjenek már, ne maradj egyedül ezzel a teherrel… Rettegsz, kiskomám, s rettegnek a barátok, ismerősök is: íme, itt a Halál! Én már csak voltam, hűlt helyem közönyösen ásít rátok minden sarokból, minden gondolatból, minden szóból. Nem nyúltok a holmimhoz, a poharamhoz: a tárgyak rideg kegyetlenséggel állnak a térben: minden az, ami – és nem az enyém többé.

Elérkezett a félelem és rettegés órája, elérkezett a bárgyú kegyelet órája… Tevékenykedni kezdtek mindannyian. Hisz vannak tennivalók, hivatalos ügyek, miegymás… Annyi minden van, annyi kész elemből építhetitek fel újra biztonságos kis világotokat, annyi minden kötelez ilyenkor, amennyi csak kell ahhoz, hogy oldódjon a szorongás, a félelem, a fájdalom, s hogy újra ti kerüljetek a középpontba…

– Na itt álljunk meg egy szóra!– ragadtam meg F. csuklóját. – Mit akarsz ezzel mondani? Ne vegyünk tudomást a halálodról, ne végezzük el azokat a hivatalos és nem hivatalos teendőket, melyeket a jóérzés és a törvények megkívánnak..? Mi a franc van veled..?

– Nem erről van szó! Nem, ne hagyjatok – nem is hagyhattok – az út szélén, hollók martalékául… Igen, el kell intéznetek, hogy hivatalosan sem legyek többé, el kell döntenetek, hogyan alakítsátok át hátrahagyott testemet vallásotok és a civilizáció kívánalma szerint olyanná, amilyet ezek megkívánnak… hát persze.

De nézd csak: jön egy családtag, akinek annak idején felvetettem, hogy jó volna, ha elégetnének, s hamvaimat a Tiszába szórnák. Jön egy másik családtag is: egyikük sem vallásos, rühellik a halottak ürügyén végigjátszott képmutatást, meg is egyeznek, hogy legyen meg – úgymond – a végakaratom: irány a krematórium, az urna, a Tisza.

Jön egy harmadik családtag: maga sem tudja, vallásos-e, vagy sem, s hogy én az voltam-e, vagy sem, de emlékszik rá, hogy alkalomadtán eljártam a templomba Bachot hallgatni, s időnként újra meg újra kiolvastam a Bibliát… Valami szertartás azért mégis csak kellene, fiúk – mondja –, hogy ne csak így…

A közben megjelent negyedik családtag mélyen hívő, egyszerű ember. Ha már így döntöttetek – mondja –, akkor menjünk a paphoz, elintézni a szertartás részleteit. Karon fog téged, meglapogatja a másik három rokon vállát – mi tagadás, jólesik nektek ez az őszinte vigasz. Jó ember, mindig is kedveltétek. Örültök, hogy felvállalja az ügyet.

A paphoz férkőzni e délutáni órán nem egyszerű… Mindenki tudja, hogy ez a szieszta órája a parókián. A kántor (harmincas, cingár, fekete gyerek) fogad titeket, elhadarja a tudnivalókat, egy táblázatszerű sablonszövegbe erőszakolja a gyászbeszédben megemlítendő rokonok nevét, a rokoni kapcsolat minéműségét, rákérdez, milyen fokú legyen a ríkatás (alapfok: a nép komoran bámul maga elé, a rokonság zihálva sóhajt;középfok: a nép fekete tömegében zsebkendők villannak s emelkednek a szemekhez, a rokonság nőtagjainak érzékenyebbik fele halkan zsebkendőbe zokog; felsőfok: mindenki zokog). Nos, itt (köszönöm, barátom!) felfordul a gyomrod, és közlöd a kántorral, hogy mégis inkább a Tisztelendő Atyával beszélnétek ez ügyben… Húsz percet ültök csendben a parókia ódon bútorai között. Mikor belép a pap, rátok sem néz, elmormol egy „dícsértessék”-et, s szusszanva az íróasztal mögé préselődik. Azonnal a tárgyra tér: egyházközségi hozzájárulás befizetve, ugye? A kivonulás ennyi meg ennyi, a ministránsgyerek ennyi meg ennyi, a zászlóvivő asszonyoknak meg valamennyi…

Tisztelettel megemlítitek, hogy sem kivonulást, sem gyereket, sem asszonyokat nem kértek, hisz a hamvak szétszórása lesz esedékes, csak egy áldást a templomban felállított urnára, néhány igaz szót, csendes búcsúmisét az elhunyt elveinek, cselekedeteinek emlékezetére… Nem, azt már nem lehet. Miért nem..? Hát azért – szuszogja a pap ráncolódó szemöldöke alól – mert az urnát a temetkezési vállalkozónak a sírba kell tennie, vagy az urnafalba. Egyébként tilos. Mi tilos..? Hát… az áldás. Na, akkor erről ennyit: mise lesz, urna és áldás nélkül.

Üveges tekintettel botorkáltok kifelé a parókia rózsái között. S kérdezem: megtörtént-e itt a holt tisztelete, azaz az élő tisztelete halotti mivoltában is, akkor is, ha már nincs közöttetek. Megtörtént-e már a szeretetteljes emlékezés az elhunytra, tetteire, mozdulataira, szavaira, munkájára, rátok pazarolt életére s a halál előszobájában elszenvedett megalázó-felemelő fájdalmára, a fájdalom példamutató elviselésére..? S vigaszt vajon kaptatok-e?

Nem válaszoltam F. kérdésére. Az arcát fürkésztem:

– Messze vagy te még a haláltól, barátom..!

– Ne beszélj mellé..! – mondta ingerülten. – Namármost: összegyűltök a házamban. Beront az ötödik rokon, félrelöki az útjába eső székeket, és az arcotokba ordít: hogy képzelitek ezt? Igenis nem hamvasztás lesz, hanem méltó temetés, a családi sírboltba, rá a Jancsibácsira, az Olgicanéni mellé, és a Nagytemplomban zúgnak majd a harangok, és ha ehhez ti csórók vagytok, igenis tudjátok meg, hogy az Ikszipszilon család nem sajnálja a pénzt, mert az Ikszipszilon név kötelez, és Ikszipszilon F. nem lesz barbármódra szétszórva, a kereszt meg márványból, a kocsi meg négylovas hintó, Ikszipszilonhoz méltón, ti senkiháziak!!! Beperellek!!!

S újra kérdezem: megtörtént-e itt a holt tisztelete, azaz az élő tisztelete halotti mivoltában is, akkor is, ha már nincs közöttetek. Megtörtént-e már a szeretetteljes emlékezés az elhunytra, tetteire, mozdulataira, szavaira, munkájára, rátok pazarolt életére s a halál előszobájában elszenvedett megalázó-felemelő fájdalmára, a fájdalom példamutató elviselésére..? S vigaszt vajon kaptatok-e? Adtatok-e..?

Később jön a hatodik rokon, majd a hetedik, meg a huszadik ismerős, meg a harminckettedik: mindegyikőtök szeretne valamit, AKAR valamit, mintha halálommal hirtelen értelmet nyert volna életetek… Rozsdás, régi sérelmekkel vagdalkoztok egymás felé, kétkedő, bizalmatlan, harcra kész rokoni tekintetek villognak, öldöklő félmondatok csattannak… Ó, micsoda felajzott had..! Most aztán kiderül, ki kerekedik felül!

Persze, hisz JOGOTOK van hozzá. Az úgynevezett „kegyelethez”. S lesz még több „jogotok”. Gondoskodnak rólatok a „jogalkotók”… Mintha a valódi, emberi jogot alkotni kellene… Mintha az igazságot osztani kellene – szórni, mint a rézpénzt, izzadt bürokratamarkokból, FENTRŐL – s hidd el, most nem az égi hatalomra gondolok…

Ó, szegény kis patkányok… Rend lesz, és fegyelem! Nem lesz urnadugdosás, hisz ki vallaná be a közjegyző éber tekintetétől lesújtva, hogy sem fásult pap, sem a bürokraták által támogatni kívánt temetkezési vállalkozó nem kell a kegyelet meghittségéhez… Á, dehogy..! Nyilatkozunk, és lesz majd aranykoporsó, dáridó, fentről pénzt is kaphatsz hozzá, állampolgári jogon. Erről van hát szó: vadásztak rátok, s nyakon csíptek… Jogod lesz kérni a rokont, hogy költekezzen, kötelességed lesz fizetni… Íme, újabb tégla a jog talapzatában, amelyre immár vígan épülhet és virágozhat kis hazánk… Megmozdul a PÉNZ, élénkül a gazdaság, lesz segély, hitel… Mi más lenne létünk értelme és bizonyítéka..? Ha fizetsz, létezhetsz, ha nem… Hát, istenem… a holtaknak meg mindegy.

– Ez ennél talán bonyolultabb kérdés… – vetettem közbe halkan. Ismertem F.-t: ha igazán dühös, még az én torkomat is átharapja.

– Igeen..? – emelte rám gúnyos tekintetét. – Igeen..?

Ne szóltam többet. Alkonyodott, villanyt kellet volna már gyújtanom. A pult mögé botorkáltam egy újabb palackért.

A félhomályban úgy csillogott a bor, mintha apró csillagok gyúlnának s hunynának ki a pohárban.

– Sose halunk meg… – sóhajtottam. Az asztal túloldalán olyan harsány, görcsös hangok törtek ki F.-ből, hogy máig sem tudom: nevetett-e, vagy zokogott, feladva minden reményt.

Andrew Wyeth festménye