I.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
A csatornákon átívelő hidak mutatják ugyan itt-ott az Intézményre jellemző betont és vaskorlátot, de előbb is megbújhatott már az árokpartok mentén egy-egy rácsozat, hogy figyelmeztesse a letérőt, és visszaterelje az útra. Hosszú utakon, mikor úgy érzi az ember: időtlen-idők óta gyalogol, mikor már gondolatai sem futnak vissza oda, ahonnan elindult, nos, ilyenkor beszűkül körülötte a világ. Szédülékeny lesz, látótere peremén elmosódnak a részletek, és igyekszik az út közepén maradni, hol gyorsabbnak tűnik a haladás, a napfény élesen rajzolja ki a salakrögöket, minden egyes kődarabkát, madártollat, szénaszálat, aszott békatetemet. Ha megáll, zsebkendővel szárítgatja a verejtéket, szembe fordul a lengedező széllel s hűvösétől észhez tér valamelyest, döbbenten látja, hogy már jócskán benn jár, drótfonatok, magas kerítések, rácsos kapuk között, a nyári telephely szívében.
A kapuk résnyire nyitva, nem áll egyiknél sem őr… Furcsamód nyomasztja hiányuk… Szorongva, már-már bűntudattal csusszan át a rozsdás rácsok résein. Mintha figyelnék, távolról… Biztosan van erre megfelelő eszközük…
A ketrecek útvesztőjéből előbukkan egy mosolygós, kerek arcú fiatalember, és a kezét nyújtja:
– Isten hozta..!
– Jó napot..!
– Későbbre vártuk…
– Egyenesen ide jöttem.
– Gyalog..?
– Gyalog.
– Nem kellett volna sietnie…!
Erre nem tud mit mondani. Sietett..? Nem sietett. Vagy mégis..? Mindegy. Itt van.
– Jól van, jöjjön, megmutatom a helyét!
II.
Távol lenni mindentől, elfelejteni mindent, nem törődni „semmi mással, csak a beojtott virággal” – nem nehéz. Néhány perc csupán, míg elhalnak a mosolygós fiatalember léptei, s kifakul az utolsó kép, mit róla őriz: válla fölött hátranéz, mosolya vigyorrá nyílik, legyint, elfordítja a fejét, s rázkódó válla mutatja csak, hogy rajta röhög… Hangját nem hallja: elviszi a szél zaja, felbúgnak körülötte a rácsok, csettegnek a laza, ám biztos reteszek, vasrudakhoz koccannak a lakatok, s oldalt döngve-bongva nyelvel a széllel egy bádogbódé félig felfeslett teteje…
Furcsa kéjjel tölti el a gondolat, hogy semmit nem kell tennie. Teendői maguktól sorjáznak és oldódnak meg, semmiféle erőfeszítésre nincs szükség ahhoz, hogy összébb túrja a sarokban a szalmát, számítva arra, hogy az éj hűvösebb lesz; hosszan elpiszmog etetőtálkájával, míg lekaparja a szagtalanná, seszínűvé szikkadt ételmaradékot, egy hajdani lakó nyomát talán… Életében most érzi talán először, hogy csupán létezik, s mozdulatai, körül a tárgyak, minden, amit lát és hall, nem létezése korlátja, hanem jól illeszkedő építőeleme…
Próbál józan maradni, felmérni az új helyzetet, az állapotot, amibe önként cseppent – ám nem tudja, mi a Józanság… Ha megmérné ketrece szélét-hosszát, akkor vajon józanabb lenne, mint ha nem mérné meg..? Ha fel-alá járna, az elérhetetlenné vált dolgok utáni vágy szomorú extázisában, tekintetével a rácsokon túli „szabadságot” fürkészve, vajon józanabb lenne, mint most, mikor ül csak, lehajtott fejjel, elnehezedő pillákkal, a szalmán, s engedi pupillája mélyére hatolni a földről visszaverődő, szürkülő fényt minden üzenetével együtt, hagyja lágyan eltűnni a sötétben, amely lassan kibomlik és puhán betakarja..?
A szél ébreszti fel. Mintha láthatatlan kezek ráznák a rácsokat, s dörömbölnének a hullámlemezeken, s körül az üres ketrecek rozsdás vasain… Átfázott az éjjel. Kabátjával takargatja a meleget, amit alvósarka tegnapról megőrzött: oda is be-becsap a szemetelő, reggeli eső. Mintha e tavaszi felhők földig nyúló pászmái emberformát szőnének: az elmosódó háttérből kirajzolódik a közeledő fiatalember alakja. Gumicsizmáját is takarja bő esőköpenye. Most nem mosolyog. Ételt hozott, kelletlenül bök a tálka felé, türelmetlenül topog, míg a rácshoz nem illeszti, hogy belezúdíthassa a híg kását, majd – egy morcos pillantást villantva rá – szó nélkül távozik. Ha nem hallaná léptei cuppogását a sárban, látomásnak is vélhetné, amint feloldódik az esőszálak szövetében…
Eszik, ha van mit. Néha – egyszer reggel, másszor este – megfeledkeznek róla, vagy más dolguk akad, nem tudja… Ilyenkor nem eszik. Barátkozik az éhséggel, s az Éhség barátkozik vele. Nincs jelentősége, hisz egyszer úgyis megszűnik. Érdemein felül semmivel sem foglalkozik: felemeli, leejti – és kész. Van úgy, hogy túl sok figyelmet szentel a rácsoknak, s érzi: bordái már vasrudak, s minden lélegzetvétel rozsdapikkelyeket dörzsöl le, horzsolódik, fáj a tüdeje, fémhártyává válik, s hopp! – már ketreccé válik maga is, lakó nélkül, üresen, cseng-bong, zakatol a szélben, céltalanul csapkod hullámlemezeivel… Nehéz elkülönülni a jól ismert dolgoktól. Minden a részévé válik, s mindennek része lesz… Felemelő érzés, szédítő… Így alszik el mindig.
Aggódnak érte. A minap maga az Igazgató is megjelent, a fiatalember kíséretében, s hosszú, komor szónoklatot intézett hozzá, miszerint csak saját felelősségére maradhat, és hogy nem felelnek a beláthatatlan következményekért, és hogy a törvényes szempontokat figyelembe véve alá kellene írnia a nyilatkozatot, meg hogy lám, kinyitják az ajtót, s akkor távozhat amikor akar, s egyáltalán nem érti, meg hogy legyen tekintettel az ő igen kényes helyzetére, ebben a pozícióban nem engedheti meg magának, hogy egy ilyen jöttment stb., ne éljen vissza a nemtudommár-mivel, s legalább szólaljon meg, a kurvaistenit az ilyen eszement városi kurafinak..!!
Úgy hitte, helyben infarktust kap. Nem történt azonban semmi, végül is… semmi. A fiatalember feléje köpött a rácsokon keresztül, majd átkarolta az Igazgatót, s gyengéden eltámogatta a ketrec közeléből.
Nyitva hát az ajtó. Tudja. Nem számít. Egy dologgal több, amivel foglalkoznia kellene… és ugyebár ebből a szempontból mindegy, hogy zárva-e, nyitva-e… Azt hiszik, ez a szabadság..?! Hogy ez határozza meg szabad vagy nem szabad mivoltot..?! Az Igazgató..! Hmm… Egykori tanárára emlékezteti, aki önelégülten sétálgatott ketrece körül, be-benyúlt, átvette szép kis fogalmazásait, bólogatott, s viszonzásul tálkájába zúdította szép, kerek kis ötöseit. Jól megvoltak, maga is önfeledten rótta kis köreit, majd ugyanilyen önfeledten, eltelve az iránta való bizalommal, egyszer szépen kisétált a nyitott ajtón… A legközelebbi órán a tanár szinte eszét vesztve rontott az osztályba. Megsajnálta akkor, mint most az Igazgatót: a tanár még nevét is elfeledte, hisz az asztalcsapkodás közepette csak Hogyképzeledezt és Felforgatóelem volt neki… Hmm… Létezett egyáltalán..? Dühe, gesztusai, pozícióféltése álom-élményeihez volt csak mérhető. Nem fontos. Nem változott semmi. Jobban fázott talán picit a ketrecében, jobban be kellet takaróznia, s kulcsaik ide, kulcsaik oda – elment, mikor úgy érezte, itt az idő.
III.
Itt az idő. A reggeli kását még maradéktalanul megeszi, majd – anélkül, hogy körülnézne, vagy bármit is mozdítana – csendben kisétál az ajtón. Érzi: figyelnek, távolról… Biztosan van erre megfelelő eszközük… Sehol egy lélek. Őr sem, senki sem… Üres minden ketrec.
Észrevétlenül maradnak el mögötte az Intézmény létére utaló utolsó rácsok, drótkerítések, szögesdrót-gomolyagok… Az árkokon átívelő hidakon már semmi jele, hogy oda tartoznának. Hosszú utakon elfásul persze az ember, s nem figyel már, csak arra, hogy az út közepén maradjon, ahol gyorsabbnak tűnik a haladás, ahol élesebben rajzolódnak ki a salakrögök, kődarabkák, ahol gyorsabban rohannak feléje s tűnnek el mögötte az út apró részletei anélkül, hogy különösebb figyelmet kellene fordítani rájuk… Nehezére is esne mindenre figyelni, hisz élesedik a napfény, ellustul a szél, s a fülledt, sárgába ért vetések között kénytelen megállni kicsit, hogy letörölje zsebkendőjével az arcát csíkozó verejtéket…
Vaksi, fény- és verejték-marta pislogása közepette alig is ismeri fel a hídon át utána rohanó őrök között a fiatalembert és a vezényszavakat ordító Igazgatót. Valljuk be: ideje se nincs rá, hisz az ordibálók buzdításától megveszett kutyák – íme – már utol is érik, s mély hörgéssel rugaszkodnak a torkának.
 |
| A szerző fotója |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése