Délelőtti sétánk alatt egy régi történet-töredék jut eszünkbe: valaki egyszer eladta az árnyékát az ördögnek… Furcsa üzlet lehetett… Mit kapott vajon cserébe? Nem emlékszünk már… Nos, mit is kaphatnánk árnyékunkért cserébe..?
A délelőtt most is csupa árny és fény. Házak árnya vetül ránk, majd a házközök éles fényében elénk ugrik saját árnyékunk, és követjük, rendületlenül. Olykor mintha előbb mozdulna, mint mi…
Míg ezen töprengünk, elmaradnak mögöttünk a bérházak, a kőkerítéseken áthajoló, szirmokkal havazó gyümölcsfák, és kiérünk a fényben tündöklő mezőre. Itt elkalandozhatna már a tekintet, csitulhatna, mélyülhetne a lélegzet, szabadabban rugózhatnának a léptek… Mi mégis megtorpanunk.
Mintha fal állná utunkat, amelyre valaki könnyű kézzel felfestette a tájat. Nem érzékeljük, mi van távol, mi közel, karnyújtásnyira van-e mindez, vagy órákig gyalogolhatunk, hogy elérjük… A csatornák, a szántók, a tavalyi kórók csonkjai, a tyúkhúrral párnázott árokpart, a felszálló pára – mindez távlat nélkül, akárha üveglapok közé préselve: zöldesen áttetsző fallá tömörödve magasodik előttünk. Árnyékunk a falra vetül, tőlünk egy lépésnyire megtörik, felegyenesedik a falon. Mintha élőlény volna, ember, hozzánk döbbenetesen hasonló, de aki hátát mutatja csak nekünk. Eléje kerülni lehetetlen, hisz az árnyunk sohasem tágít előlünk.
Ő minden bizonnyal átlát ezen a falon, számára nincs is fal: látja, mi van távol és mi közel, követheti tekintetével a madarak röptét, míg mi csak Őt, az elénk tolakodót látjuk, s körötte az üvegfényű, távlatait veszített derengést… Döbbent csendben állunk, majd hirtelen rémülettel tekintünk az égre, a Napot keresve: mögöttünk ontja-e a fényt, valóban árnyékunk-e az előttünk álló, vagy pedig mi vagyunk az ő hátravetett árnya, s minden igyekezetünk önállóan lépni, látni, élni hiábavaló..?
A Nap nincs sehol.
Rémület lobog fel bennünk, hideg, sárga lánggal – szikrázó, kétség-mardosta düh ez már, nem is rémület… Tenni kell valamit..! Valamit…valamit…
Erőnket összeszedve, fájdalomig feszülő izmokkal előre lépünk… kinyújtjuk karunkat, csontunk beleroppan a mozdulatba, karunk lendületébe, mellyel megragadjuk az előttünk csendben álló árnyalak nyakát… Valódi, lüktető, meleg, vérrel telt test vonaglik kezeink között! Mit tegyünk.?!
Nos, rajta..! Rántsuk hátra, szorításunkból egy pillanatra sem engedve, vessünk gáncsot és lökjük meg! Egyensúlyából kibillen, s mint egy rongybábu, arcra bukik… Nem félelmetesebb már, mint egy ledobott, rongyos kabát…Legyőztük..! Akár át is léphetjük… S lám: mozdulunk. Csak egy lépés előre, és máris hatalmas, szédítő távlatok nyílnak…
Mielőtt azonban szívünk telidobolná e végtelen, szabad teret: hátulról nyakunkra szorulnak a legyőzöttnek hitt ellenfél csontos-görcsös ujjai… Támadónk vet most gáncsot, hátra ránt, földre lök. Tehetetlenül csapódunk a porba, fájdalomba… a diadalmas alak pedig átszökken fölöttünk, s zihálva, részegülten nyeli a friss levegőt…
Eszményi alkalom ez a támadásra. Vérbeli ragadozók: e pillanatot nem szalaszthatjuk el..! Vér zúdul arcunkba, talpra ugrunk, és máris markunkban nyekken az ellenfél: nyakánál fogva rázzuk, dühödten, mint holmi tetves rongyot, kirúgjuk alóla a lábát… Felhördül, kalimpálva a földre zuhan.
Nos, alélt teste nem lehet akadály: immár könnyedén rugaszkodunk el fölötte, szinte lebegve, mint ahogy a felhő árnya úszik át egy iszonyú szakadékon, mielőtt a felhőcske maga az ég kékjébe veszne, nyomtalanul.
 |
| A szerző fotója |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése