A kizökkent idő meséi - 6. Így van ez..!

            – Ébredjetek..! – szólott a Mester. És felébredtek.

            – Kövessetek..! – mondotta azután. És követték sokan.

            – Lépjetek ki bárkáitokból, s jertek hozzám..!

            És mind vízre léptek, és sokan nyomban elmerültek, és kevesek jártak a vízen: közülük is megrémült néhány és sikoltozva elmerült.

            – Ó, ti hitetlenek, ó, ti kételkedők..! Íme, elvesztek..! – kiáltott a Mester, majd kezét nyújtotta a kevés megmaradottnak. És megtartattak azok, és jártak a vízen, és hallgatták a Mestert, és mind hittek, és hitükben megerősíttettek.

            Történt azonban, hogy egy az elveszettnek látszottak közül, rémületéből ocsúdván mégis a felszínre vergődött a mélyből. Gyöngyhalász volt annak előtte ez az ember. Köhögve, zihálva, görcsösen úszott a vízen járók felé.

            – Mester..!! – üvöltötte. – Mester..!! Ha hittél volna bennünk, mind megtartattunk volna..! Hol volt a te hited, Mester, mikor huszonhét társam első szavadra tétovázás nélkül elhagyta bárkáját..?

            A Mester arcán megfagyott az átszellemült mosoly. Felemelte a kezét, mint mikor szólni kíván: hangja azonban a hullámok csobogása, buborékok bugyogása, a víz hangja volt csupán: összecsapott felette a tenger, s a tanítványok nem láttak már mást, csak a smaragdzöld vizet, amely ring, örvénylik, apad és duzzad a maga rendületlen ritmusa szerint.

            A gyöngyhalász partra küzdötte magát, s hevert, hajnalig, a parti köveken. Napkeltekor eszmélt. Nehézkesen felült, alkalmas kődarabot keresett, s a kagylót, melyet rémült fuldoklása közben az a tengerfenék iszapjából markolt ki, feltörte. Opálos gyöngy csillogott a bűzlő kagylóhúsban.

        Egyéb dolga sem volt immár, mint hazamenni. Várták otthon a gyerekek... A gyöngy árából jóllakatta őket, s még maradt is valamicske pénz, bizony..!

Így van ez.

Joaquin Sorolla y Bastida: A strand Valenciánál (Délutáni napsütés)