Ott jöttem világra s lettem azzá, aki vagyok; ott nőttem fel, ismertem minden falubélit, s mikor megemberesedtem, már engem is emlegettek hébe-hóba, beszédükbe szőttek, mert hiszen tettem ezt-azt, jót s rosszat, mint bárki más, vagy ha éppen tétlenkedni látszottam, hát puszta létemet nyugtázta néhány elejtett szavuk.
Eljött az idő, mikor már esténként közéjük ülhettem. Hallgattam történeteiket, melyeket továbbadni érdemesnek tartottak: zimankók, háborúk történetét; figyeltem, mit mondanak régmúlt esztendőkről, élőkről s holtakról, jövő-menő idegenekről, tűzvészekről, leányanyákról... Szinte szóról-szóra megtanultam mindent, ültem a körben, elrendelt sorsomtól nyugalomba ringatva, s elképzelve, hogy egyszer én leszek az, akinek szavát isszák majd a hozzám hasonló legények.
De megbolondul néha az ember.
Miért keltem útra, máig sem tudom. Azon az éjjelen nem aludtam. Égő szemmel néztem a szoba kirajzolódó árnyait. Hajnalodott, s olyannyira elcsendesedett a világ, hogy majd összeroppantam e csend alatt. Gondoltam volna kedvesemre, de azokban a percekben még a képét sem tudtam felidézni. Gondoltam volna a történetekre: egy sem jutott eszembe. Fullasztó némaság volt, s kibírhatatlan légszomj... Felkeltem, óvatosan, hogy zajt ne üssek... Fogtam néhány rongyomat, s elindultam, amerre pacsirta hangja szakította fel a hajnali csendet, s hol bíborra váltott már az ég.
Maradhattam volna, tudom, mint bárki más, jutott volna nekem is talpalatnyi hely, fedél, szeletnyi kenyér – de mire meggondolhattam volna magam, az országúton voltam, hét határon túl.
Éhezni keveset éheztem vándorlásom során, hálni is mindig volt hol, hisz vannak jó emberek, sok a magányos szív, az üres ágy, sok az aprítani való fa, kiganézandó istálló, munka, melyért jár egy falat kenyér, s pihenni van mindig szalmakazal, hűs bokoralj, mindig érik valami gyümölcs és sül valami az idegen kemencékben... Ahonnét – munkám végeztével, tarisznyám teltével – elbúcsúztam, ott másnap már a nevemre sem emlékeztek...
Így kell élni, bíztattam magam, pillangó-módra érinteni ezt-azt, és tovalibbenni. Néha persze alaposabban megnézett valaki: volt, aki feljelentett, volt, aki kirabolt, s volt olyan is, Uram bocsá’, aki vállamra tette a kezét, szemembe nézett, és feleségül kínálta vénecske lányát...
Hát persze. Sok szép, komoly lányt láttam, takaros házat, teli kamrát... Sok apával borozgattam alkonyattól késő éjjelig... Ó, a lányok, kik lámpást gyújtottak asztalunk fölött, s vacsorát melegítettek..! Ám az óarany-színű borban megtört a fény, s néma rosszkedv süllyedt, kábán, pohár fenekére... Később, a vendégszobában, rendre álmatlanul hánykolódtam a fullasztó sötétben, vagy faltól-falig mértem lépteimmel a szűk teret... A falakon túl lerészegedett apák horkoltak, lányok sírtak, mindenhol egyformán, reménytelenül... Hosszú éjszakák voltak... Mégis mindig megvirradt, s eljött az alkalom a bőséges reggelit megköszönve odébbállni... Ilyenkor mit hagytam hátra, nem tudom... Nem jó így élni, gondoltam. Vágyaikkal hogy bearanyoznának, de komor, nyughatatlan lényem rozsdálló váza átüt e leheletnyi mázon... Tovább, tovább, csak el innét..!
Nem panaszkodtam. Másnak sem volt rossz szava rám. Nem mondhatom ugyan, hogy érkeztemre felragyogott valahol a Nap, kifényesedtek az orcák, édes, vérbő ajkak csillantak, ám itt-ott azért rózsállott egy-egy arc, pihegett egy-egy forró mell, megpihent homlokomon egy-egy szelíd tekintet, s itt-ott talán még emlékemet is őrizte valaki, ha csak addig is, mint a felriasztott nyúl fészke az állat melegét...
Sokszor szögre akaszthattam volna tarisznyámat, hogy késemmel én osszam immár a kenyeret... Csupán szólnom kellett volna néhány jó szót, hangommal elűzni a szobák, szívek csendjét, a faliórák csontszáraz ketyegését, a szú percegését, amely, mint a fájdalom, minden pillanatban jelen volt közöttünk... Hosszú utamon azonban elhagytak a szavak. Kikoptak belőlem. Nem volt mit mondanom. Elmentem inkább, búcsú nélkül is akár, s csak messze, az éjféli dűlőúton térdeltem le, és üvöltöttem, mint aki megveszett... Hát emberből vagyok én..?! – kérdeztem a Holdtól, a sötét lomboktól, az út porától, amit végül már a számba tömtem... A langyos, lisztes por... Ismerem a por ízét – csak ezt mondhattam volna, mikor elém tette valaki ebéd után a kancsót. – Ismerem a port, amely elfojtja az üvöltést, ismerem az üvöltést..!
Hát persze. Mindenki ismeri a magáét. A másé csak édes szó-sziruppal kell, hasas mondatok hasába rejtve, leleményes álcában... Tovább, tovább innét..! Illendően elköszönni, mondani még persze ezt-azt, dicsérni kertet, konyhát, lovat, helyére tenni még egy leszakadt kerítéslécet, azután biccenteni, hátat fordítani: Isten veletek...!
Egyszer csak hazaértem. Hogyan lehetséges..? Hurkot vet talán és magába tér vissza minden út..?
Csodálkoztam, öröm és bánat nélkül, mikor, feltekintve, ráismertem a faluszéli kútra. Vályúja felett aranyló délelőtt őrizte a reggel megitatott tehenek fanyar-meleg szagát, s a káváról szitakötőt rebbentett fel árnyékom. A vödör fölé hajoltam: duzzadt, kialvatlan arcom képe akárha az égből hullott volna a sötétlő vízre. Rémülten néztem szembe magammal.
– Ha megjöttél, hát megjöttél... – mondta este egy az öregek közül. Éppen hogy csak végigmértek, s már el is fordultak. Egy idegenről beszéltek. Néven nevezték, furcsállották, hogy nem ismerem.
– Úton voltam – mondtam, – mindenféle történhetett azóta, sokan jártak keltek azóta e vidéken, honnan is ismerhetném?
– Igaz is... Hisz csak ma jött meg ő is, hírt hozott messzi vidékekről. Derék ember..!
– Honnan tudják..? Hiszen ha ma jött...
– Nem értheted te ezt, fiam...! – legyintett az öreg. – Sokáig voltál el közülünk... No, aztán mit végeztél..?
Nem feleltem. Mit is mondhattam volna..? Szótlanul néztem, János bácsi kutyája hogyan fúrja mohó orrát a földön heverő tarisznyámba: prüszkölt, majd csalódottan elkullogott. Felálltam.
– Hol van az az ember..?
– Nálunk... – szólalt meg mögöttem valaki. Márta volt az. – Hozzánk tért be, vízért, éjjelre szállásért. Mari nénémtől most viszek orbáncfű-olajat: csupa seb a vándor lába... Te is megjöttél..? – ejtette puha, meleg kezét ökölbe szorult kezemre. – Gyere...
Belém karolt. Elsétáltunk a sötét kertek alatt csörgedező érig, azután csak álltunk ott, szótlanul, hallgattuk a csobogást, békanászt.
– Mit hoztál nekem..? – törte meg a csendet.
– Semmit.
– Miért mentél hát el..?
– Nem tudom...
– Jól van... – suttogta. – Jó éjszakát..! – zaklatott léptei elenyésztek a sűrűsödő éjben.
Csak a víz locsogott, csak a békák cuppogtak; valahol felsírt egy nyúl, bagoly karmaiban talán, s itt is, ott is felugattak a kutyák.
Visszaindultam. Szülőházam előtt megálltam kicsit: a léckerítés mögött nem mozdult semmi. Csukott ablakok villantották rám a holdfényt. Tovább mentem, oda, honnan még sápadt lámpavilág csordogált: Márta ablakához. Az üvegre tapadtam, mint egy kiterjesztett szárnyú, fekete pillangó.
Az idegen az asztalnál ült, vacsorázott. Hosszú haját füle mögé simította, a tál fölé hajolt, szájához emelt egy kanál kását, aztán egy falat halat, s újra kását. Márta a tűzhelynél ült, ölében összekulcsolt kézzel, s tekintetét az idegenen pihentette. Amikor rájuk törtem az ajtót, s késsel a kezemben az asztalhoz rontottam, e szívdobbanásnyi idő alatt láttam, amit soha nem feledek már: hogyan változik Márta szemében, hogyan izzik fel az addig szelíd fény, hogyan lobban fel a rémület lángja... A férfi nem védekezett. Némán bukott a padlóra. Fehér ingjén éppen csak nyiladoztak még a vér sötét szirmai, mikor kihátráltam a szobából. Márta sikolya lökött az utcára. Futásom zajára veszett ugatással feleltek a kutyák, de az itatóhoz érve már csak egy-egy vakkantás tépte fel ismételten a csend leplét.
A kést a kútba dobtam. Megmosakodtam, hűs vizet locsoltam arcomra, újra és újra... Ittam is, bőségesen. Vizet se kívántam azóta... két napja pedig, hogy az országúton vagyok. Ételért sem álltam meg: visznek csak, visznek fásult lábaim.
Pihenni csak az imént pihentem, míg félrehúzódtam a gyászmenet elől, s kezemben kalapommal, vártam, hogy elhaladjon a halottas kocsi... Egy öregasszony mormolt a koporsó mögött: jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod...
Rám pillantott.
Elhallgatott.
– Ámen..! –suttogtam.
 |
| Samuel Palmer: Kukoricaföld a holdfényben |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése